„De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.
Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.”
(Zelk Zoltán: Sirály)
Zelk Zoltán játékos verseit sokan ismerik, de kevesen tudják, hogy ezek a versek mögött egy nagyon szomorú sors bújik meg. Ő az, aki a magyar irodalom egyik legszebb és legbúsabb elégiáját írja meg felesége elvesztése után. A fenti sorokból is kicseng az a mérhetetlen bánat, amely szinte felemésztette a költőt, aki épp börtönben volt, amikor elveszítette legnagyobb szerelmét, szeretett hitvesét.
1906-ban látta meg a napvilágot Érmihályfalván egy szegény zsidó kántor fiaként. Gyermekéveit Miskolcon töltötte, tanulmányait korán abbahagyta, és később autodidakta módon képezte magát. Szocialistának, sőt kommunistának vallotta magát, mint oly sokan abban az időben, akik elhitték, hogy a vagyon igazságos elosztása lehetséges, és azt is, hogy eljön majd a Kánaán, ahol mindenki egyaránt részesülhet a bőségben. Idealista volt, bár sose olvasott semmit Marxtól, se Lenintől.
26 évesen Jászberényben ismerte meg jövendő feleségét, Bátori Irént, aki fogadalomtételre váró apáca volt. Egy erdélyi zsidó kántor fia, aki még szegény is volt, nem választhatott volna rosszabbul, ezért nem meglepő, hogy a szülők nem adták áldásukat a frigyre. A szerelmeseket azonban ez nem tartotta vissza, és egybekeltek. Kezdetben igen szűkösen éltek társbérletben, és egyetlen bevételüket Irén énekórái adták, de később fokozatosan javult a helyzetük. Egyre több újság közölte Zelk verseit, majd albérletbe költöztek Zuglóba, a Balázs utcába, ami szerelmünk csodás kis fészke lett. Életük talán legszebb időszaka következett ekkor, mert kibékültek a szülőkkel, ám ekkor kitört a II. világháború, és a költőt háromszor is behívták munkaszolgálatra. Kétszer hazajött, harmadszorra azonban már bujdosott, felesége és írótársa, Németh László bújtatta, így szerencsésen túlélte a deportálásokat.
„Vedd tőlem, mint egy virágcsokrot e néhány sort, hogy nagyon-nagyon szeretlek, vágyom utánad, aggódom Érted, s hogy hiszem, tudom: nemsokára együtt leszünk.” – írta levelében a nőnek, akit egész életében szeretett.
1945 tavaszán hihetetlen aktivitással vetette magát bele a munkába és a közéletbe. A kommunista párt tagja lett, egy ideig a Szabadság című napilap kulturális rovatvezetője, majd a Népszava munkatársa, s az Athenaeum Kiadó lektora volt.
A Kisdobos c. népszerű gyermeklapot is szerkesztette.
Életének rövid szakaszában Rákosit és Sztálint is éltette, de 1953-ban rájött, hogy tévúton jár. 1956 szele őt is magával ragadta, és megértette, hogy ideje van a változtatásnak, és az országnak le kell dobnia magáról a szovjet bilincseket. A megtorlás azonban utolérte, 1957-ben letartóztatták, és három évre ítélték. Felesége, Irén ekkor már súlyos beteg volt. Amíg a börtönben ült, a szeretett nő meghalt. Kis híján beleroppant a gyászba, mert az akkori hatalom még annak lehetőségét is elvette tőle, hogy utolsó útjára kísérhesse a nőt, aki mindig hű társa volt.
Idős korában talált rá újra a szerelem Sinka Erzsébet, a fiatal irodalomtörténész személyében, és bár voltak előtte alkalmi kalandjai, irodalmi sikerei, később már csak az elmúlás és a szenvedés foglalkoztatta egészen haláláig, ami 1981-ben következett be. Sírját a Farkasréti temetőben egy gyönyörű sirály díszíti, amelyet Borsos Miklós készített.
Búcsúzóul íme az egyik legszebb és legismertebb szerelmes versének részlete:
Csak téged
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
