„A gyűlölet nem csak személyes érzés, de a következő generációk életét is megterhelheti. Ha nem tudatosítjuk, és nem dolgozzuk fel, súlyos transzgenerációs örökséggé válik. A következő nemzedék gyakran anélkül viszi tovább a haragot és az indulatokat, hogy megértené, honnan származnak ezek az érzések. A gyerekek észrevétlenül nőnek bele a világ „mi” és „ők” típusú felosztásába, majd életük során újrajátsszák a felmenők által kialakított, viszonyulási mintázatokat. Így a gyűlölet nemcsak életben tartja a történelmi traumákat, hanem újra is termeli őket.
Erkölcsi szempontból a gyűlölet egyik legártalmasabb következménye, hogy megfosztja a másik embert emberi mivoltától: dehumanizál. Eltünteti azt az alapvető közös nevezőt, amely szerint minden emberi élet értékkel bír, így mindenkit megillet a tisztelet és a méltóság. A gyűlölet elzárja a párbeszéd útját a felek között, és megakadályozza az egyén szembenézését önmagával. Bár gyakran jogosnak tűnhet, mélyen etikátlan, hiszen tagadja a személyes felelősségvállalást, és a legprimitívebb reakciók felé sodor. Miközben az igazságosság álarcát viseli, valójában tagadja az igazság komplex, árnyalt természetét.
A gyűlölet nemcsak egyéni, de társadalmi ügy is. Társadalmi szinten olyan kollektív működési zavarokat hoz létre, amelyek idővel bomlasztják az együttélés kereteit. Ahol a gyűlölet kultúrája teret nyer, ott ellehetetlenül a demokratikus párbeszéd, csökken a társadalmi bizalom, és meggyengül az együttműködés és a szolidaritás szövete. A közösségek szekértáborokra szakadnak, és megindul a kirekesztés és a jogfosztás. Az indulatok erősödnek, és a gyűlöletkultúra végső soron akár nyílt erőszakhoz is vezethet. Ilyen környezetben a félelem, a szégyen, a hallgatás és a meghunyászkodás válik a társadalom fő szabályozó erejévé.”
(Orvos-Tóth Noémi)
Legszívesebben azt mondanám, a Tízparancsolatot érdemes és időszerű lenne kiegészíteni a címmel. A nem hívők, és talán a hívők is erre azt mondhatnák, hogy az eddigieket se volt könnyű betartani, és igazuk lenne. Sokat gondolkodtam azon, hogy legbelül az embert mi vezérli, amikor szitkozódni, pocskondiázni kezd másokat? Miért érzi úgy, hogy különb, hogy neki van feltétlenül igaza, vagy miért hiszi, hogy egyedül az a nézet jó, amit ő vall? Ezekre nem könnyű felelni, magyarázatot adni meg még kevésbé. Vajon az ember alapjában véve tényleg jó, csak elromlik, ahogy felnő?
Egy eltérő vélemény, egy rossz komment azonnal polgárháborús övezetté változtatja a beszélgetést vagy az online felületet. Elgondolni is nehéz, mi táplálja ezt a féktelen gyűlöletet. Az egyik minden bizonnyal a közösségi média, amely nemcsak összeköt bennünket, de el is választ. Az algoritmusok felerősítik az érzelmileg túlfűtött tartalmakat, és mindenki késztetést érez, hogy megalkossa a maga mondandóját. Így a posztok a szabadon garázdálkodó indulatok színterévé válnak. Az online térben nincs következménye, vagy csak jóval kevesebb, mintha valakinek a képébe mondanánk a véleményünket. Könnyebb megbántani másokat, és nehezebb empatikusnak maradni. Az is elgondolkodtató, hogy ez vajon régebben is így volt, csak nem vettük észre a mindennapokban, vagy az utóbbi évek előhozták az emberekből a rosszabbik énjüket.
Egyre több ember érzi, hogy haragja jogos és elfogadható, mert elnyomták, elfelejtették vagy nem vették komolyan. A gazdasági egyenlőtlenségek, a társadalmi feszültségek és a generációs különbségek személyes sérelemmé formálódtak. Mégse a rendszer felé fordul a harag, hanem az egyének felé. Manapság, amikor a gyakran pörgetjük a netet, a TikTokot, mélységes döbbenettel tapasztalhatjuk, hogy a nagymamakorúak is beleállnak a vitákba. Olyan dolgok mellett teszik le a voksukat, amely generációk jövőjének ellehetetlenítésével akar célt érni. Valaha el se tudtuk volna képzelni, hogy nagyszüleink véresszájú kritikusokká válhatnak, és nem gondolnak gyerekeikre, unokáikra, netán eladják magukat a politika szolgálatának. A politika, a kultúra és a média folytonosan polarizál, két táborra osztja a társadalmat. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk, mondják. A közös nevezőre jutás már nem cél, csak az, hogy valamiképpen megtoroljuk a bennünket ért bántásokat. Így mennek tönkre mostanában baráti és családi kapcsolatok is, mert a mérgezett mag kicsírázik, és villámgyorsan szárba szökken.
Nézem és hallgatom azokat az idős embereket, akik elfelejtik, hogy voltak álmaik és vágyaik. Nézem és nem értem őket. Már nem akarnak többet, mint azt, hogy valamiképpen észrevehetők legyenek, de nem biztos, hogy a jó úton indulnak el. Vajon hová tart a világ, az ország, ha már azokra se támaszkodhatunk, akik valaha a család alappillérei voltak? Ma már a nagymama nem kuglófot süt és kötöget, tudjuk jól, persze maradtak olyanok is, de akik segítenek a politika mocskos szennyesét kimosni, azok hogyan várhatnak később szeretetet és tiszteletet gyerekeiktől?
A gyűlölködésnek azonban ára van. Pszichésen is megterhelő, növeli a szorongást, csökkenti a bizalmat és az együttműködésre való hajlandóságot. Egy olyan társadalomban, ahol nem születik párbeszéd, helyette állandósul a szitkozódás, nehezebb lesz fejlődni, közösséget építeni, vagy csak megérteni a másikat.
A gyűlölet azonban nem sorsszerű és nem is kötelező. Az empátiát, megértés iránti fogékonyságot tanítani és fejleszteni lehet és kell. Sokszor az őszinte beszélgetés is elég, ha el tudunk jutni odáig. Ám épp ez az út a rögös, és visz tévútra egy-egy eltévedt mondat.
Nagyon sok tanulnivalónk van még, de az egyik legfontosabb, hogy nem kell mindenben egyetértenünk. Rajtunk áll, hogy erősítjük a feszültséget vagy elindulunk egy békésebb, tiszteletteljesebb irányba.
Visszanézve a történelemre meg kell értenünk, hogy a harc, a folytonos háborúk nem vezetnek sehová. Se a családban, se a társadalomban. Csak a pusztulás, vér és könny marad utána. Kár, hogy az emberiség egy része nem erre gondol, és örömét leli az indulatok felszínre juttatásában.
Kép forrása: Pinterest
