Nem tudom, mások szenvednek-e vagy mérgelődnek-e amiatt, hogy egyesek, értsd: vadidegenek úgy érzik, joguk van megérinteni a gyerekemet. Épp csak megsimogatják a fejét, megcsippentik az arcát stb. Mintha a baba vagy egy kisgyerek közösségi tulajdon lenne, és azért, mert nem tud visszaszólni, bátran felkaphatják (ezek inkább távoli ismerősök), vagy épp megfoghatják pici, puha kezét, ahogy egyesek magyarázzák. Hirtelen mindenki rokonnak, nagyszülőnek gondolja magát, mert kedves szavak kíséretében tapperolja a gyerekem.
Épp ez az amiatt nehezen kezelhetővé teszi a reakciót… Mosolyog, mert bűbájos akar lenni, nem akar ártani neki, hanem örül, de akkor is. Amikor egy férfi megcsiklandozza a talpát a metrón, nem tolakodó, hanem kapcsolatot keres valami ártatlannal, amitől el vagy ragadtatva. Mégis úgy érzem, ez határátlépés, de ha megemlítem, akkor mindjárt hiperérzékenynek, szeszélyesnek titulálnak, aki minden bolhából elefántot csinál. Pedig egy ideig tartom magam, enyhe mosollyal az arcomon leplezem a bennem tomboló feszültséget, de nem megy könnyen. Legszívesebben elküldeném a francba, aki többet mer, mint lehetne.
A gyerekem nem köztulajdon és nem vásári látványosság, akit bárki megérinthet, ha éppen kedve tartja. Még nem ura testének, sérülékeny, érző lélek, még ha ezt nem is tudja kimutatni. A szülő felelőssége megmenteni az engedély nélküli érintésektől. Van egy határ, amelyet nem kell és nem szabad átlépni még jópofizásból sem.
A helyzeteket az is nehezíti, hogy nem számítok rá, nincs időm felkészülni. Egy pillanat alatt kell eldöntenem, hogy hogyan maradjak-e udvarias és ne rendezzek jelenetet, vagy vívódjak azon, túlreagálom-e a dolgot. Hiszen csak simogatta, mondja anyám. És mégis, a gyomrom összeugrik, és ösztönös mozdulattal tolom el az idegen kezet vagy szorítom magamhoz a gyerekemet. Ezek az apró szituk idővel összerakódnak, és egyfajta készenléti állapotot idéznek elő bennem. Már borsódzik a hátam a jaj, de édes-felkiáltásoktól. Vagy valóban túlérzékeny vagyok?
Különösen furcsa az egészben a generációs különbség, amely gyakran megjelenik ezekben a helyzetekben. Sok idősebb ember számára természetes a gyerekekkel való közvetlen fizikai kontaktus. Régen többet beszéltek, más volt a kimondatlan szabály. A mai világban viszont egyre többet beszélünk a személyes határok betartásáról, a test autonómiájáról, és ez már nem magától értetődő. Így a két szemlélet egyre gyakrabban ütközik.
Nem arról van szó, hogy el kellene zárkóznunk egymástól, vagy hogy minden kedvességet gyanakvással kell fogadni. Sokkal inkább arról, hogy meg kell tanulnunk tiszteletben tartani egymás határait. A mosoly, egy kedves szó épp olyan mélyen tud kapcsolatot teremteni, mint az érintés, csak épp nem lép át egy vonalat, amelyet talán észre sem veszünk, pedig nagyon is létezik.
Én azt szeretném megtanítani a gyerekemnek, hogy joga van a saját testéhez, és nem kell eltűrnie senki érintését csak azért, hogy őt kedvesnek találják. Egy kisbaba nem dönthet, de ott vagyunk mi, a szülei, akik udvariasan, de határozottan megtehetjük.
Lehet, hogy mindez kívülről semmiségnek tűnik, mert csak egy csiklandozás vagy egy simogatás aranyos, de szülőként megélve ez sokkal több. A nyitottság és a védelem közt van egy láthatatlan vonal, amelynek jelentőségét csak akkor értjük meg igazán, ha valaki átlépi. Szeretném, hogy ezt az érzést az én gyerekem ne érezze, amíg én vigyázom rá. Nincs igazam?
Fotó: Atlantic Ambience: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/kert-aranyos-cuki-jatszik-12944729/
