“Egyszerűen kirázott a hideg, amikor megláttam, hogy az egyéves gyereknek engedi harapdálni az almát! Kinőttek már az őrlőfogai? Nem? Nem fél, hogy így megfullad?” – hörögte egy levegővel a vizitre felsorakozó nővérek egyike a kórterem ajtajából.
Ledermedtem, de bevallom őszintén, nem azért, mert belém hasított, hogy igaza van a négyfős csapat élén nekem fröcsögő embernek. Hanem azért, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen érzékeny szituációban helye van egy efféle megsemmisítő mondatnak.
A két nappal korábbi műtét alatt lepergett az életem. Az éjszakákat dermedt készültségben töltöttem. Nem tudtam elmenni pisilni, mert a mosdó egy másik szinten volt, én meg nem akartam a síró babámat egyedül hagyni. Az ebédet egy másik épületben kaphattam volna meg, de egy finom kórházi ebédnél vonzóbb volt az, hogy a gyereket dajkáljam, így arról is lemaradtam. Egomat erős akarattal háttérbe szorítva, véleményemet magamban tartva vártam a gyógyulásra… ebben a lelkiállapotban ért a kioktatás, amelyre amúgy nem is lett volna szükség.
Hiába szeretném azt gondolni, hogy a nővért jóindulat vezérelte, amikor intelmét rám szórta. “A stílus maga az ember!” – ez a mondat itt is annyira igaz… A fáradt, feszült, beteg gyerekéért aggódó anyákat mások előtt megalázni és kioktatni stílustalan. Otromba. Céltalan. Ragozhatnám, de minek.
A leckét megtanultam. Mostantól még jobban ügyelek a szavaimra, a helyzetekre, az ítéleteimre. Ha tanácsolok, nem mások előtt, megszégyenítve teszem. Ha tudnék rosszat mondani, de van legalább egy jó dolog, amit kiemelhetek, inkább arra fogok fókuszálni. Ha pedig megtudom, hogy egy fáradt anya áll velem szemben… akkor inkább együttérzően hallgatok.
