Régebben, talán nem is olyan régen, miért vásároltak a szülők a gyerekeiknek? A válasz nagyon egyszerű: mert szükség volt valamire vagy épp jeles alkalom közeledett. Mire volt szükség? Új cipőre, pólóra, kabátra vagy elrongyolódott tornazsákra. Ha pedig születésnap, karácsony volt a láthatáron, akkor pedig azért, mert ezen alkalmak különleges jelentőséggel bírtak.
A gyerekek várták ezeket, vágyakoztak valami különleges, elérhetetlennek tűnő dolog után. Jól esett az ágyban fekve este arra gondolni, hogy a kirakatban látott hajas babánál szebbet soha nem láttunk, mert ilyen ragyogó, szőke haja talán még a mesebeli királylányoknak sincs. Vagy egy billenős dömper, egy kisvonat, egy markoló maga a csoda volt. És sokat gondoltunk ezekre. Reménykedtünk, sokszor feküdtünk, keltünk azzal a gondolattal, hogy bárcsak….És ha nem kaptuk meg, akkor maradt bennünk egy kis fájdalom, de azért a vágy is ott hagyta nyomát a szívünkben, mert a vágyakozás kismadara nem hagyja el olyan gyorsan a fészkét, ahogyan azt néha szerettük volna. Vágyni valamire jó érzés. Betölti a gondolatainkat. Sokszor felnagyítjuk, kiszínezzük azt, amink nincs, de ez benne talán a legcsodálatosabb. Ilyen maga a szerelem is. Vágyni arra, aki nem is létezik, csak álmainkban. De ettől lesz még különlegesebb.
Ez az, amit az utóbbi években elveszünk a gyerekeinktől. Megöljük a vágyaikat. Nem hagyjuk azt, hogy színes gondolataik akörül a dolog körül forogjanak, ami annyira tetszik nekik. Azonnal teljesítjük a kívánságaikat. Ma a legtöbb szülő azt hiszi, hogy ő dzsinn a csodalámpából. Ha kell erőn felül teljesíteni akar. És ezt mivel magyarázzák legtöbben? Azzal, hogy megtehetik. Azzal, hogy szeretik a gyerekeiket. Hiszen a Pepcoban 300 Ft egy jelentéktelen vacakság, amiből 200 van otthon, akkor miért ne vegye meg a következőt, hiszen olcsó. Mert teheti. Ezen van a hangsúly. Az apró tárgyak jelzik a mindennapi szeretetüket. Már nem elég jó az ölelés, a puszi, a viszontlátás öröme. Az oviban sok gyerek első kérdése a szülő felé, hogy mit hoztál?
Vajon mit hozott volna? Esetleg kedvességet, mosolyt, odafigyelést, meghallgatást? Á, ezek szépen csendben elsilányulnak, mert a tárgyak felváltják őket aprópénzre. Nagyon sok gyerek szinte minden nap kap valamit. Kérnie sem kell. Nem tud vágyakozni, mert nincs mi után. Nem tud örömmel gondolni arra, hogy de jó lesz a szülinapján, mert ott biztosan érdekes dolgot kap. Nem érdekes dolgot kap, hanem ezerféle kacatot. Azt sem tudja, mit tegyen a sok aprósággal, ami jó, ha pár napig leköti a figyelmét. Utána megint csak újat szeretne. Mindegy mit, csak kaphasson. Ott, akkor, azonnal. Türelmetlenül toporzékolnak és követelőznek a boltban, és ha szülő nemet mer mondani, akkor áll a bál. A mai szülők nagy része nem is mondani, mert folyton attól retteg, hogy akkor majd a gyerek nem szereti. Nem utasítja vissza a saját gyerekét határozottan, mert akkor a gyerek kielégítetlen marad, ő pedig rossz szülőnek érzi magát.
A mai téves felfogás szerint akkor jó szülő valaki, ha teljes mértékben alárendeli magát a gyereke akaratának, nem szól rá, mert akkor sérül a személyisége, és megvesz mindent neki, mert a gyerek kérte. Minden tisztelet azoknak, akik a toporzékoló, nem 3, hanem 7-8 éves gyereknek határozottan azt tudják mondani, hogy NEM. A boltban az eladók, a szülőtársak kaján mosollyal figyelik és nyugtázzák, hogy, hogy ki mit tesz. Azonnal ítéletet is mondanak.
Ember legyen a talpán az, aki a pénztárnál, ahol áll mögötte a sor, kibírja, hogy nem vesz rágót, csokit és bármi mást. Ugyanis a gyerek nem elégszik meg azzal, ami már a kosárban van. Ha látja, hogy követelőzhet, meg is teszi. És a legtöbb esetben eredményesen. Vajon miért ne tenné meg legközelebb? A fáradt, türelmetlen szülő pedig, hogy szabaduljon a kínos szituációból, teljesíti a követelést.
A szülő, ha azt hiszi, hogy ennyivel megúszta, hatalmasat téved. Legközelebb nagyobb, jelentősebb cirkusz rendezése után nagyobb ajándékot akar majd a gyerek. Pontosan tudja, hiszen kitapasztalta, hogy hogyan kell viselkednie azért, hogy az legyen, amit ő akar. Sok, talán túl sok esetben az is van, lesz.
És ez a gyerek lesz majd kamasz, akinek nem lesz elég az esti bulira tízezer forint, mert a lúzer szülei csak ennyit tudnak adni. Ez a gyerek fogja majd idővel bírálni a kocsijukat, aminek 15 évig fizették a részletét a szülei, a házukat, a medence nélküli kertjüket és mindent, ami számára kevés lesz. Mindig lesznek, akiknek jobban megy, akik tehetősebbek, és akik nem azok, ők majd szenvednek a kamasz beszólásaitól. A kamaszok kíméletlenek, ostoroznak, pedig kevesen tesznek le valamit az asztalra. De bírálni, ítélkezni, fintorogni, duzzogni majdnem mindegyik remekül tud.
A szülő pedig tanácstalanul tárja szét a kezét, mert nem érti, hogy hogyan jutottak idáig, hiszen ő lemondott mindenről, hiszen ő megvette a legmenőbb telót, a legjobb videójátékot, karácsonyra 100 ezerért vásárolt a szeme fénynek és most mégis ez a helyzet áll fenn.
Pontosan azért keletkezett az a szituáció, amelyben vannak, mert ő ezt megengedte. Nem mondott nemet. Elvette a gyerektől annak lehetőségét, hogy ábrándozzon valamiről. Elvette, mert azt látta, hogy mások is ezt teszik, nem maradhat le a környezetétől. A kárt, amit okozott az évek során, már nehéz, szinte lehetetlen orvosolni. A felnövekvő gyerek, aki addig mindig érvényesíteni tudta az akaratát, vajon miért hagyná abba a követelőzést? Legfeljebb más eszközökhöz nyúl. Ez pedig az érzelmi zsarolás vagy a szülő szülőbeli minőségének ócsárolása. És higgyük el, remek munkát végeznek. Tudnak bántani, sértegetni, ajtót csapkodni.
De ki a hibás? Ki rontotta el? Az, aki félt a saját gyerekétől. Az, aki azt hitte, hogy a gyerek megvásárolható apró, később nagyobb tárgyakkal. Érdemes lenne ezen elgondolkozni, hiszen a világ nem arra tanít, hogy a céljaidat, kívánságaidat azonnal elérheted, erőfeszítés nélkül. Vajon miért akarják ezt tanítani olyan sokan? Az eredmény tragikus lesz. Tele leszünk követelőző, frusztrált, elégedetlen fiatal felnőttekkel, akik nem értik, hogy a Föld miért nem úgy forog, ahogyan őket szeretnék.
Szabad így tönkre tennünk a jövőjüket? Szabad ilyen felelőtlen módon teljesíteni a gyerek minden nyikkanását? NEM. Meg kell tanulnunk elviselni azt, ha a gyerek ideig-óráig duzzog, ha valamit nem kap meg. Meg kell tanulnunk elég bátornak lenni ahhoz, hogy a saját gyerekünknek NEMET mondjunk.
Kép forrása: Pinterest
