A szerelem furcsa dolog. Sokáig azt gondoltam, nincs élet nélküle. Később meg úgy hittem, van, de értelmetlen. Ám, ahogy múlik az idő, rájövök, hogy sokszor jobb tiszta fejjel, higgadtan járni-kelni a világban, mint lesni, hogy ott lapul-e valamelyik felhő mögött Cupidó lövésre készen. Amíg benne éltem, észre se vettem, mennyire jó, hogy az érzés ragyogtatja a szívem, ahogy azt se, mikor kezdett halványodni ez a fény. Bizonyára benned is zajlottak hasonlók, bár te sokkal prózaibb módon közölted, hogy legyen vége köztünk a talmi csillogásnak. Hogy megdöbbentem-e? Persze, de minden ember sejti a szíve mélyén, ha átalakulóban van életében egy kapcsolat. Leszámítva a derült égből jövő meglepetéseket, de valljuk be, nem sokan mernek hirtelen dönteni. Az elhatározáshoz erő és szív kell, így halogatják.
Elmentél és üres lett minden…A fenét. Ugyanolyan maradt a szoba, legfeljebb kevesebb holmi volt szétdobálva, és a mosdón nem találtam még egy borotvát a magamén kívül. Bár a tiéd nem rózsaszín volt addig sem, azért reggelente ottmaradt hullajtva apró szőröket. Néztem a lakást, és a kabátokon és cipőkön kívül tulajdonképpen nem hiányzott semmi. Persze a hangod, a nevetésed nem töltötte be, de rá kellett jönnöm, hogy együtt már alig nevettünk. Milyen furcsa, hogy emlékezés közben az agy mindig azokhoz az időkhöz nyúl vissza, amikor még a lélek szertelen volt, amikor még könnyedén el lehetett bűvölni! Hamar elfelejti, hogy kikoptak a közös programok, hogy beszélgetéseinket már nem övezte kíváncsiság, és egyre többször nem néztünk a másikra nagy témák alatt, mert a mobil elragadta figyelmünk jó részét.
Most, hogy egyedül vagyok, és kisírtam magam, elárulom, fáj a szívem, hiányoddal még birkózom, de megpróbálom a negédes héjat lerántani az emlékezés almájáról. Hazudni nem fogok. Jó volt együtt, de lassan kihűlt, ahogy a parázsló tűz, amelyről megfeledkezett az alvó vándor. Mi is így tettünk. Hagytuk, hogy kétfelé ágazzon az utunk, és ezt belső szabadságnak hívtuk, pedig csak jólesett egymás nélkül vásárolni, kirándulni. Ástuk a szakítás gödrét, és most felesleges becsapni magunkat azzal, hogy csodás páros voltunk mindvégig. Az elején, ahogy az lenni szokott. Utána beleszoktunk a másikba, és elfelejtettük kérdezgetni, mert a hétköznapok szürke valósága kimerült abban, hogy mit vacsorázzunk, vagy hogy szemét volt-e a főnök aznap.
A szerelem úgy szökött ki a markunkból, hogy finoman tágra nyitottuk, és csodálkozó szemmel lestük, marad-e belőle valami. Lám, alig maradt, csak az emlékek, amik majd köddé nemesülnek, és lesz idő, amikor a neved se fog elsőre eszembe jutni. Nem akkor, amikor demenssé aszalódik az agyam. Sokkal előbb.
Nélküled…Van élet és van öröm. Még keresem, de biztos vagyok benne, hogy nem fulladok bele a sok szerelmes filmbe, zenével se fogom gyötörni fáradt szívem. Minek? Ha eszedbe jutnék, gondolj rám úgy, mint a régi fényképekre, amik a komód aljában gyűrődnek. Érdekesek, de már nem fontosak, mert a rajtuk lévők nagy részét nem is ismerjük. Így lesz ez velünk is, csak hagyjunk időt az időnek. Elmúlik…Elmúlunk. Talán így a legjobb. A szív és az agy képes törölni a régit, még akkor is, ha bőven van hely az újnak.
Kész. Kiírtam, megírtam, most ülök a laptop előtt, és az jár a fejemben, rányomjak-e a küldés gombra. Van értelme? Ha megkapod, legfeljebb egy vállrándítással elintézed, de a törlés sokkal gyorsabb. Hallom, hogy éjfélt üt az óra, az az idegesítő az előszobában, és bevillan, hogy itt felejtetted, a nagyanyádé volt. Milyen ostoba dolog, hogy ezért még vissza kell jönnöd egyszer!
Nézem a betűket, várok. A percek órákká sűrűsödnek, és kéretlenül betoppan a hajnal. Le se hunytam a szemem, mert aludni még nem tudok nélküled. Jól vagyok? Jól leszek, mondogatom, és kinyitom az ablakot, hogy a hűvös átjárja a testem, ahogy eltagadott hiányod a szívem.
Kép forrása: Pinterest
