Lexi 2.
Itt bent se jobb, mint otthon. Mindenki a nyakamra jár. Jön a pszichoizé, aztán egy evéssel kapcsolatos tanácsadó, majd az egyik orvos, a másik és persze apáék. Mind ugyanazt mondja csak más szavakkal: egyek, ha jót akarok magamnak. Vagy: egyek, ha élni akarok. Még az is elhangzott, hogy szép leszek akkor is, ha lesz rajtam némi hús vagy zsír. Hallgatom őket, és alig bírom ki, hogy ne ordítsak velük. Ugyan mit tud a pszichológus, aki öreg és ócska farmerja van, a Nike-ja pedig a múlt évezredből való? Mit tud a világról anya, aki mindig meg akart felelni mindenkinek? És apa? Na, ő se példakép, mert neki akkor lettem fontos, amikor bajba kerültem. Előtte a munkája, a határidők és karrierje volt a minden, most meg itt veri a nyálát, hogy aggódik értem.
Nem aggódik igazán értem senki, mert nem is vagyok fontos. Minden ember önző és szemét, ha érdekelném őket, leültek volna velem dumálni egy jót. Egyedül Aliz jött be a régi barátaim közül, szerinte mások nem tudnak rólam. Ja, bocs, elfelejtettem feltölteni egy kórházas fotót az Instára. Az én hibám, mert lájkolhatott volna mindenki. Lett volna, aki kárörömből, más meg megjátszott aggodalomból.
Azt hallom egész nap, hogy akarnom kell enni, mert ha nem, akkor a szervezetem felmondja a szolgálatot, és akkor annyi nekem. Ha annyi, akkor vége a szenvedésnek. Vége annak, hogy mások mit mondanak, mit akarnak, mit várnak el tőlem. Mocsok dolog élni, ha nincs benne semmi jó. Az én életemben jelenleg semmi pozitív nincs. A tanulás nem érdekel, fogalmam sincs mi akarok lenni, legszívesebben egy nagy semmi. A sport mindig távol állt tőlem, időnként erőltettem, a zene, ami leköt, de abból nem lehet megélni. Nem szeretek különösebben semmit, legszívesebben csak magamra zárnám az ajtót, és hagynám, hogy teljenek a napok anélkül, hogy ennék, fürödnék vagy gondolkodnék.
Senki nem ad egy tükröt, hogy belenézzek, a telóm azonban jó erre is. Én azt látom, most is dundóka vagyok, ahogy régen a nagymama mondta, amikor megcsípkedte az arcom. Még hallom sípoló hangját, amelyen közli anyával, hogy nem vagyok egy modellalkat, minek visz táncra. Ekkor ovis voltam, és addig a mondatig vidáman ugrabugráltam. Attól kezdve egyre esetlenebbül mozogtam, mire Ági néni kerekperec megmondta, pénzkidobás táncra járatni engem.
Tudom, hogy Balu soha a büdös életben nem fog észrevenni, mert ott vannak a picsák, akik minden kívánságát teljesítik. Ha én ő lennék, tuti, hogy én is átnéznék magamon. Vagy átugranék, mert kikerülni már nehezebb.
Utálom, hogy csak jönnek és jönnek, pedig nem akarok látni senkit. Pihenni szeretnék, vagy elmenni a világ végére, ahol nincsenek orvosok, szülők és osztálytársak.
Az egyik nővér kedves. Sokszor bejön hozzám. Azt mondja, emlékeztetem a húgára. Csak félig hiszek neki. Kérdi, hogy van-e valami esélye annak, hogy nem fogok szánt szándékkal éhen halni. Mondom neki, hogy nagy esélye van, mert az hülyeség, és ha az lett volna a célom, hogy meghaljak, nem ilyen hosszadalmas módszert választok. Mindenki ezzel jön, és nem fogja fel, hogy utálom a kaják szagát, állagát. Az infúzió jó. Macerás, de legalább nem kell megrágnom semmit. Az orvos szerint kihullanak a fogaim, ha nem táplálkozom megfelelően. Ettől egy kicsit megriadtam.
Estefelé azonban olyan látogatóm érkezik, akiről, ha tudtam volna, hogy jön, eltiltom. Így anyáék fárasztó aggódása után, ahogy becsúszok a takaró alá, megjelenik Balázs. Igen, az a Balázs.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
