Tudom, hogy nem akartál átverni. Nem árultál soha zsákbamacskát. Amikor megismertelek, csak egy voltam neked a sok közül, ahogy Te is nekem. Mindig azt mondtad, értem megváltoznál. Ezt sokáig nem hittem el. De ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, egyre jobban megszoktam, és kívántam a társaságodat.
Annyira profi módon adod el a szerelmet. Minden érintésedben érződik a szenvedély, az akarás. Melletted minden nő igazi nőnek érzi magát. A veled lét olyan, mint a drog. Egyszer megkóstolja az ember, megérzi, aztán minden alkalommal egy kicsivel többet adsz, míg végül magadhoz láncolsz. Tudtam, belül mélyen valahol tudtam, hogy milyen vagy, hiszen Te voltál a legőszintébb barátom, de elborított a köd. Hittem, mert hinni akartam, hogy más vagyok, mint a többi.
Megbuktál, de nem hagytalak el, mert kívántam, szomjaztam a szereteted. Imádtam az érzést, hogy kiválasztott vagyok. Tudtam, hogy minden nő a múltadból azt kérdezte magában miért én? Én nem kérdeztem, tudtam. Te vagy a másik felem és én vagyok a másik feled. Hasonlítunk, de mégis olyan különbözőek vagyunk.
Soha nem leszel közömbös számomra, de most ismét megbuktál. Ezt már nem hagyhatom annyiban. Sajnos, ha most is túllépünk rajta, akkor az már üzlet lenne. Én megbocsátanék azért, mert kell az imádatod, az illatod, az érintésed, a törődésed, de már nem lenne igazi. Szeretlek, és nem üzletet szeretnék kötni, hanem önfeledten örülni, szeretni, és játszani. Nem akarok tíz év múlva keserű ráncokat viselni, nem szeretnélek megutálni, nem akarok haragudni rád. Muszáj a messzibe nézni. Ha mindig csak éppen, hogy átúszunk a túlpartra és örülünk neki, hogy odaértünk, akkor sosem jutunk a parttól messzebbre, én pedig a csillagokba vágyom.
Úgyhogy menj, én itt leszek. Szeretni foglak, de visszateszlek a szívemben egy másik fiókba, oda ahol bántani már nem tudsz, oda ahol akkor voltál amikor még csak négy fal között voltunk ”szerelmesek”.
