Az a baj velünk, emberekkel, hogy minden nap belehalunk valamibe. Túlgondolunk sok apróságot, félünk és aggódunk. Olykor talán jogosan, de a legtöbb esetben lényegtelen dolgok miatt borulunk ki. Vannak és mindig lesznek nehéz helyzetek az életben, mert az élet már csak ilyen. Akad jónéhány, amely mellett nem mehetünk el legyintve, mosolyogva, de tény, hogy túl komolyan vesszük az Élet nevű társasjátékot.
De hát én így szoktam meg, jajdulunk fel. Én azt akarom, hogy nálunk mindig rend legyen, hogy ragyogjon a lakás, hogy a gyerekem tanuljon, hogy anyám vagy apám büszke legyen rám, hogy a főnököm elismerjen és sorolhatnánk. Ha mindezeken túl tudnánk lépni, talán meghosszabbodna az életünk. A 21. század legnagyobb betegsége a stressz. Mindent akarunk és persze azonnal. A lassítást lenézzük, és nem foglalkozunk vele. Már pihenni és kikapcsolódni se tudunk vagy merünk rendesen. Persze a pénz, az anyagi jólét, de ez mit se számít, ha belerokkanunk. Mondjuk ki bátran, ha nincs elmosogatva, felmosva és itt-ott lóg egy pókháló, vajon összedől a világ? Próbáljuk ki! Ha a gyerekünk nem éltanuló, nem jeleskedik minden versenyen, akkor nem lehet sikeres ember? Nem szeretjük? Ha erre azonnal tiltakozunk, akkor miért állítunk eléjük elviselhetetlen követelményeket? Sportoljon teljes erőbedobással, de azért a tanulásban is legyen kiváló, mondjuk, vagy ha nem is mondjuk ki, szavak nélkül is ezt képviseljük. Ez pontosan ugyanaz, mintha a munkahelyen is 100 százalékban kellene teljesítenünk, de odahaza is, és nem lenne elég egy pizzát rendelni, hanem kétfogásos vacsorát várnának el tőlünk naponta, utána pedig precíz mosogatást, vasalást, és még fülig mosolyt is, nem beszélve a házastársi kötelességeinkről.
A folytonos bizonyítási kényszer teszi tönkre legjobban a lelket. Már nem jó emberek akarunk lenni, hanem a legjobbak, mert a jószülőség, a kiváló munkaerő-státusz nekünk nem elég, legyen csak látványos és irigylésre méltó az életünk. Mintha több ember sorsát akarnánk egyszerre élni, miközben a nyugalmat és az egyszerűségét semmibe vesszük. Sokat akarunk, sokkal többet, mint amire szükségünk lehet, és nem ismerjük el, hogy a dolgokat túlhajszoljuk.
Pedig tényleg egy pillanat alatt kicsúszhat minden a markunkból. Elveszíthetjük a jó kocsit, amiért güriztünk, a gyerekünket, akit a munka miatt elhanyagoltunk, egyszóval mindent, ami nem mi vagyunk, sőt azt legfőképp. A test és a szív kapacitása nem végtelen, ahogy lélek is elfárad.
Menni kell, bírni kell, mert ez egy ilyen kor, magyarázzuk. Aki megáll, kimarad valamiből. Ugyan mi az, ami fontosabb annál, hogy élvezni tudjuk, hogy élünk, látunk, mosolygunk? A lehető legszebb dolgok ott vannak körülöttünk, és képesek vagyunk haraggal, aggodalommal, veszekedéssel tölteni a napjainkat, mert nem kedvünk szerint történik valami?
Ha mégis képesek lennénk kicsit elvonatkoztatni a pénztől, a vágyainktól, talán esélyünk lenne ezt a rövidke pár évtizedet úgy eltölteni, ahogy álmainkban reméltük. Hol vannak már azok az egyszerű vágyak, amik régen örömmel töltöttek el? Egy finom ebéd, egy kellemes séta, üldögélés egy padon vagy ráérős beszélgetés a barátunkkal? Mindez oly távoli, szinte elfogadni se tudjuk, hogy ennyivel beértük.
Pedig kilépni ebből az Élet nevű forgatagból sajnos sokkal könnyebb, mint hisszük. Közhelyes azt mondani, hogy egy pillanat is elég, pedig igaz. Sajnos a rossz dolgok, a balesetek nemcsak másokkal történnek, mert a mások mi vagyunk a többi embernek. Szóval, vegyünk egy mély levegőt, és tegyük fel a kérdést: Megéri? Megéri nem élvezni a pillanatot, mert belehalunk naponta?
Kép forrása: Pinterest
