Sokkal többet feltételeztem Alexről, de ez csak amiatt lehet, hogy nem ismerem. Óriásit csalódtam benne. Meg akart venni, mert megteheti. Vagy úgy hitte. Egész életemben megdolgoztam mindenért, amim van. Sose kaptam ajándékot, ha nem volt rá kivételes alkalom. Most se értettem a szándékát, pontosabban értettem, csak nem tudtam elfogadni. Azon meg nevetnem kellett, hogy Coco tűje volt benne. Na, persze, ki másé? És az a tű Budapesten kerül elő, hol máshol? Vicces volt, ahogy elhitte. Amikor elmeséltem az egész sztorit a barátnőmnek, nem mondta, hogy igazam van.
– Szerinted hülyén viselkedtem? Most mit nézel így rám? Mit kellett volna tennem? A nyakába borulva hálálkodni és megkérdezni, hogy meg akar-e…
– Nem, de ki ne mondd! Így ócska lesz az egész! – torkollt le Vivi. – Lehet, hogy hülyeséget vett, de nem is ismer, még mindig jobb, mint egy Merci csoki.
– Azt nem értem, ha akar valamit, miért nem egyenes? Miért nem mondja meg?
– Ha jól emlékszem, próbálkozott, de te nem hagytad. Ez az ő szeretetnyelve.
– Kérlek Vivi, ne gyere nekem ezzel az pszichoblablával, mert még lelkifurdalásom lesz. Próbálkozott, igen, és? Azonnal bele kellett volna egyeznem, mert nagyon jó pasi?
Vivien végigmért, majd szemrebbenés nélkül arcomba röhögött.
– Adva van egy srác, aki tetszik neked, de nem kicsit. Adva van egy helyzet, amiből lehetne jó is, de te elutasítod, mert gyáva vagy, és utána nyafogsz. Szerinted ez épeszű viselkedés?
– Az. Én nem vagyok olyan szögről leakasztható, mint mások. Eszébe se lenne megdolgozni értem, ha azonnal bólogatok neki. Nem szeretem az ilyesmit.
– Édes babám, menjél vissza a 19. századba ábrándozni! Jó? Alexet elüldözted, most bánhatod egy életen át.
Arra gondoltam, igaza lehet, de a makacsságom nem engedte kimondani. Egyesek azt hiszik, hogy az ajándék mindent felülír. Felejtsük már el, hogy árucikk vagyok, amit gazdag ficsúrok könnyedén a kosarukba dobhatnak. A ficsúr szónál Vivi legyintett.
– Senki nem használ ilyen szavakat már! Te miről beszélsz? Inkább kérdezd meg, hogy kártyával vagy készpénzben akar-e fizetni! Ha meg nem kell, szívesen megismerném, mert hozzám nem vezetne ilyen kacskaringós út.
– Csak tessék! – kiáltottam haragosan. – Ekkor megcsörrent a telefonom. A szám ismeretlen volt, de felvettem.
– Jó napot kívánok, Lili kiasszony! – szólt bele Pista bácsi, a földszinten lakó öreg, akinek időnként segítettem bevásárolni, mert vagy demens volt, vagy csak nagyon öreg. Időnként elfelejtette, miért indult útnak, vagy mit akart venni a közeli Sparban. Mindig kisasszonynak hívott, ami nagyon tetszett nekem. Vivi erre biztosan azt mondaná, kézcsókra is várnék tőle, de ez nem igaz.
– Tessék, Pista bácsi! Valami baj van?
– Nem is tudom, hogy mondjam meg, Lili kiasszony, de jó lenne, ha hazajönne azonnal. Az anyukájánál itt a mentő.
Elsápadtam. Istenem, mi történt? Csak nem vett be anya egy rakás gyógyszert? Sokszor emlegette, hogy megteszi, ha nem bírja tovább a fájdalmat. Felálltam, megszédültem, és többre nem is emlékszem.
Vivi később elmondta, hogy hazavitt. Amikor a ház elé értünk, láttam, hogy hordágyon viszik ki anyát. Odarohantam, felsikoltottam, de az egyik mentőorvos arcán ott volt a válasz. Anya meghalt.
Később tudtam csak meg, hogy agyvérzést kapott, és órákon át feküdt az előszoba kövén. Hogy meghalt-e azonnal vagy szenvedett egy ideig, sose mertem megkérdezni. Akkor ott megértettem, hogy mennyire lényegtelen a szerelem, a csalódás, a várakozás, mert egyetlen fontos van csak: az élet.
Este az üres lakásban órákig sírtam. Minden tárgytól elbúcsúztam, amihez anya hozzáért. Éjjel kettőkor takarítani kezdtem, de féltem, hogy a porszívó zaja felhallatszik, és le fog jönni valaki, hogy leordítson. Senki nem jött, talán mindenki sejtette vagy tudta, hogy nem szabad hozzám szólni. Eszembe se jutott apát felhívni, csak egészen későn, de akkor már nem akartam zavarni.
Már szédültem a fájdalomtól és az éhségtől, de nem engedtem, hogy Vivi átjöjjön. Egyesével összehajtogattam anya pólóit, kivasaltam gyűrött ruháit, és mindent visszapakoltam a szekrényébe. Már pirkadt, amikor a szekrény aljában megpillantottam a virágos dobozt. Amiben régi fényképeket tartott. Lehajoltam, és kivettem. A szoba közepén törökülésben kinyitottam a valamikori cipősdobozt. Foszlott róla a papír, de ami benne volt, attól melegem lett. A szívem zakatolt, amikor megláttam, hogy a képek alatt két boríték is van, mindkettőben papírok.Éreztem, hogy azokkal dolgom van. Az egyikben egy anyakönyvi kivonat volt. Kihajtottam, és elcsodálkoztam, mennyire megsárgult. Az enyém. Igen, valóban az enyém volt, hisz a 14. kerületben születtem. A dátum is stimmelt, valami azonban nem. Apám neve át volt húzva tollal, és fölé volt írva egy másik név: Keresztes Vilmos.
Ez meg mi a csoda, meredtem rá döbbenten? Az én apám Tóth Zsolt Péter. Mit keres egy idegen név ezen a lapon? Ez valami rossz játék? Azonnal feltéptem a másik borítékot is, amelyen csak egy felkiáltójel volt. Mintha valaki figyelmeztetni akarta volna a tulajdonosát a veszélyre, vagy egyébre, amit nem szabad elfelejtenie. Reszketett a kezem, pedig el nem tudtam volna képzelni, hogy mi borzalmasabbat találhatok még benne. Kihajtottam a két lap egyikét. Anyámnak szóló levél volt benne és egy kötvény, amin a nevem állt. Olyan, ami kamatozott már lassan harminc éve. Sose hallottam róla. Anya nem említette, pedig sokszor lett volna szükségünk pénzre.
Minden összekuszálódott bennem. Dobogott a szívem, és megizzadtam az idegességtől. Alig tudtam kihajtogatni a másikat, a levelet, amelyen förtelmesen csúnya betűkkel anyát szólította valaki Drága Cilimnek.
Drága Cilim? Anya neve Éva volt. Talán, ha kétszer szólította valaki a második nevén, de tudom, hogy nem szerette a Cecíliát. Ültem, és éreztem, hogy azonnal hányni fogok. Nem tudom, mi tört fel belőlem, mert egész nap nem ettem egy falatot sem, mégis a szőnyegre okádtam. Azután jobb lett. Szememből folyt a könny, szám tele volt keserű epével, de nem bírtam mást tenni, mint elolvasni a levelet.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
