Ott kezdődött minden, hogy embereket kellett rajzolni. Strandolókat. Csak az iskolában találnak ki ilyesmiket, még a nagy festők se foglalkoztak túl sokat a napozókkal, gondolta Réka. Miért nem lehet fákat, virágokat és olykor gyümölcsöket rajzolni, mondta dühösen otthon, mert sehogy se akarta elfogadni, hogy fontos az emberábrázolás.
Ám hetedikben Gabi néni nem elégedett meg a pálcikafigurákkal, mint alsóban Évike néni és elvárta, hogy mozgásban legyenek. Az ötös akkor jár, ha nem dedós a munkájuk, sorolta. Az osztály nagy része képtelen volt bonyolultabb dolgokra, mint egy ház kerítéssel meg alma és bögre. Gabi néni azonban komolyan vette a művészetet. Az órákra tonnaszám hordta be a vastag albumokat, és nem volt hajlandó azzal törődni, hogy minden elérhető a neten. Ezen felül arra kötelezte őket, hogy egy tanévben háromszor menjenek el kiállításra. Így a legtöbben mászkálás közben berohantak olyan helyekre, ahol festményeket láttak, kattintottak néhányat, és be is mutatták a fotókat időbélyegzővel ellátva.
Becsapni őt nem lehetett, minden fotóra emlékezett, és még azt is kiszűrte, ha átjátszották egymásnak a gyatrán sikerült, kapkodós felvételeket. Ehhez volt szeme. Azon meg gúnyosan nevetett, amikor Zétény egy aukciós házba tévedt abban a hiszemben, hogy az is kiállítás. Képes volt megbuktatni félévkor Kingát, mert egyetlen egy képet se látott tőle, nem beszélve órai teljesítményéről, amely általában két-három semmitmondó vonalat tartalmazott, majd flegmán odahajította Gabi néni asztalára, és nem felejtette el megjegyezni, hogy tantárgya felesleges időpocsékolás. A miértre is volt kész válasza: a világot a pénz mozgatja, nincs szükség firkálmányokra. Látja, hogy apja is mennyit gürizik, csak ezért tudnak nyaralni évente kétszer, és nem azért, mert múzeumokban kóricálnak szabadidejükben.
Még a nyaralás alatt is kerülik, mert azon túl, hogy hűvös van egy-egy templomban vagy kiállítóteremben, borzalmas a tömeg, és különben sincs értelme a kiállított régiségeknek. Így nevezte a többszázéves festményeket és szobrokat, amelyeket anyja unszolására csak megnézett szökőévente. Kinga apjára ütött és nem győzte hangoztatni, hogy az az érték, amit drágán megvehetsz.
A tanárnő nem volt megvehető, így nem is voltak jóban, nem úgy, mint a tesitanár, aki megadta neki a kegyelemkettest, mert év végén utalványt kapott az egyik sportszeráruházba. Nem ötezrest. Már június elején, pedagógusnapra meglepte vele a lány, persze feltűnésmentesen, hogy aztán békésen lóghasson az utolsó órákról azzal, hogy kézire siet. Mindenki tudta róla, hogy hazudik, egy gimnazista sráccal lóg, de jobbnak látták hallgatni, mert a fiú befolyásos apja a városházán dolgozott a polgármester mellett.
Szóval strandolók. Azon kívül, hogy fekszenek a parton, ugyan hogy lehet őket ábrázolni, kérdezte mérgesen a mellette ülőt Réka, de ő csak megvonta a vállát. Nem volt kedve felsorolni a lehetőségeket. A rajzóra lehetett volna akár érdekes is, mert nem kellett vigyázzban ülni, aki akart felállhatott és megnézhette más munkáját, hogy motivációt merítsen, de mégse volt a csúcsok csúcsa. Legtöbben unták, túl akartak lenni rajta, ezért rajzoltak pár virsliujjú bikinis nőt meg a vizet és elégedetten szemlélték művészi pályafutásuk zsengéit. Gabi néni egy-két szóval még próbálta biztatni őket, magyarázott a perspektíváról, a tér kitöltéséről és arányokról, de ha a maghasadásról beszél, akkor is ugyanekkora érdeklődés kísérte volna szavait. A kamaszkor nem az az időszak, amikor bármi eljut a fejekbe, ami hasznos lehetne. A festészet is ezek közé tartozott. Akadtak páran, akik tehetségesnek tűntek, de a többiek kínlódtak, és nyomorult próbálkozásaikat hangos röhögés kísérte.
– Tanárnő, ez mehet a Mona Lisa helyére? – kérdezte Bence ártatlan arccal,felmutatva a művét, mire a többiek felvisítottak.
– Majd megkérdem a Louvre-t! – felelte neki, mire a mellette ülő annyit kérdett, hogy talán ismeri, hogy megvan a száma. Megint nevettek, Gabi néni meg nem idegelte magát rajtuk. Ismerte a gyerekeket, és pályafutása során sose tapasztalta, hogy osztályonként két-három gyereken kívül szívesen rajzolt volna több.
Az aznapi órán azonban történt valami, ami felborzolta a kedélyeket. Kinga odalépett a szomszédos asztalhoz, és minden szó nélkül elvett egy színesceruzát Rékától. Amikor az felpillantott, megvonta a vállát, leült és firkálni kezdte az egyik lombikfejű figura arcát.
– Ez mi? – lépett oda a tanárnő. Szemöldöke a homlokára szaladt, mert csak annyit látott, hogy a papíron egy alaktalan massza bontakozik ki.
– Egy ember, aki fekszik a homokban, nem látja, tanárnő? Pedig bőrszínű a képe, még nem égett le! – Kinga hangja kihívó volt, teste kissé megemelkedett, mintha fel akarna érni magasságban az asszonyhoz, majd visszahuppant.
– Olyan nincs, hogy bőrszín! – hangzott a tömör felelet. – Az emberformát se tudom felismerni.
– Már hogyne lenne! – horkant fel a lány. – Ez az! – emelte fel a nemrég kölcsönvett ceruzát.
– Ez lehet hamvas barack, világos rózsaszín, nevezheted akár bézsnek is, de az emberek bőrének színe nem ilyen. Nézz körül az osztályban! Sokan vagyunk, sokfélék! Nemcsak a világos bőr a valódi bőr, hiszen itt is láthatsz sokfélét – Erre sokan felvihogtak, mert valóban volt köztük kreol, vöröses és egy koreai lány is, akinek arcszíne szinte világított. Nem beszélve a két roma srácról, akik az utolsó padban unatkoztak.
– Maga rosszul lát, tanárnő! Ez bőrszín, így mondjuk! Nézze csak meg rendesen!
Gabi néni megrázta a fejét és már lépett is tovább. Az egész jelenet nem tartott tovább fél percnél, mégis másnap az igazgatóiba kérették. Már bent ült Kinga apja, akinek vörös volt a feje az idegtől, de az is lehet, hogy az alkoholtól, amit legurított indulás előtt a többi mellé, és arra várakozott, hogy előtörjön méreg formájában.
– Hogy merte azt mondani a lányomnak, hogy nincs bőrszín? Maga tanítja neki ezt a sületlenséget? – ugrott fel az apa, ahogy megpillantotta. Úgy látszott, mint aki közel áll a sztrókhoz.
– Én…– kezdte volna, de a férfi nem hagyta, leintette.
– Ne magyarázzon nekem fehér emberként baromságot! Maga is az, én is az vagyok, akkor tanítsa nekik az igazat! Az a pár néger meg cigány nem számít. A sárgák meg pláne! – hörögte, és közben az igazgatónőre pillantott, aki sápadtan figyelte a jelenetet. – Nincs igazam? Hol élünk már, hogy nem lehet elismerni, hogy van világos bőr? Hová tart ez a világ, ha már rajzórán se lehet azt csinálni, amit a lányom akar? Ez maguknak oktatás?
– Nem erről van szó… – kezdte volna az asszony, de a férfi felugrott, és ujjával egészen közelről az arca felé bökött.
– Hanem miről? Talán zavarja, hogy a lányom fehér? Nem bírja elviselni ezt a nagy szabadságot? Ma már kisebbségként kell élnünk, mert mindenki fontos, csak a fehér ember nem?
– Kérem, higgadjon le! – szólalt meg az igazgatónő nagy nehezen, de hangja erőtlenül csengett. Idegesen az ajtó felé pislogott, mintha arra várt volna, hogy erősítés érkezik, de senki nem járt arra, vagy ha igen, esze ágában sem volt belépni és része lenni egy működő taposóakna felrobbanásának.
– Nem vagyok ideges, csak elegem van már magukból, a nagy nevelésükből, mert még azt is meg akarják szabni, milyen szavakat használhat egy tanuló? Álljon meg a menet egyszer s mindenkorra! Elmegyek én tovább is, mint ez a szaros intézmény, meglátjuk, kinek fogják elhinni, hogy el akarták tiporni a kislányom jogait, no meg az enyémeket! Világos?
– De apuka!
– Nekem maga ne apukázzon, magának nem vagyok az apja! Fizetem az adót, itt élek, elvárom, hogy tisztességes módon oktassák a gyerekemet és senki ne alázza meg azzal, hogy nincs olyan, hogy bőrszín. Jegyezze meg a tanárnő, a bőr az fehér, a többi nem számít! Ilyen a világ, ha tetszik, ha nem! Alászolgája! – Azzal megfordult és öles léptekkel elhagyta az irodát, ahol a bútorok is öregebbek voltak, mint az, aki köztük ordítozott.
Az igazgatónő visszarogyott székébe, majd vetett egy szemrehányó pillantást Gabi nénire.
– Ki fogja venni a lányát – közölte keserűen. – Te nem tudtad, hogy milyen befolyásos ember a városban? Leshetjük, hogy támogat majd bennünket ezután…
– Értsd meg te is, nincs olyan, hogy bőrszín – mondta halkan. – Egy ember bőre színes. – Azzal megfordult és csendben behajtotta maga mögött az ajtót. A törékeny, nyugdíj előtt álló vezető, felsóhajtott. Tudta, a baj nagyobbik része még most következik. Kinézett a légypiszokkal tarkított ablakon, és halkan káromkodott egyet.
Kép forrása: Pinterest
