Noelia Catillo kislánykorában nem így képzelte el az életét. Nem hitte, hogy egyszer majd teste és lelke annyira fog fájni, hogy a halált megváltásnak érzi. Nem egyik napról a másikra döntött, nem a kétségbeesés vezérelte. Egy élet, amely túl korán tört össze.
A fiatal lány erejét nem a betegség vitte el, hanem az erőszak, az a trauma, amely a testét érte, és nem is egyszer az életében. A nemi erőszak nemcsak a testről szól, arról, hogy egyesek kivesznek belőle mindent, amit lehet, hogy olyasmire kényszerítik, amit nem adna magától, hanem a lelkéről, amelynek tovább kell élni a meggyötört és megbecstelenített teste fogságában. A társadalom szereti azt gondolni, hogy a túlélés a legfontosabb, hiszen, aki él, remélhet. Ám vannak, akik soha többé nem tudnak hinni és remélni. Istenben sem. Amit ez Noelia érzett, azt mi a kanapéről, teli hassal, a fűtött szobában nem tudjuk megérteni, és ezért nem ítélkezhetünk felette, de azok sem, akik az élet szentségét emlegetik.
Mindenkinek joga van egy boldog élethez, egy olyanhoz, amelyben nem szenved, nincsenek fájdalmai, és fel tudja dolgozni a múltját. Mégsem kapja meg mindenki, mert nem indulunk egyelő körülményekkel és lehetőségekkel, ahogy az sem világos, miért van az, hogy egyesek óriási hiányosságokkal születnek. Könnyű lenne most Istent emlegetni, aki az életet adta, de felmerül a kérdés, hogy milyen életet? Isten miért ad akkor egyeseknek többet, mint másoknak? Miért nincs ott, ahol nagy szenvedés van, vagy gyerekek halnak meg, akik semmilyen vétket nem követnek el? Miért hagyja, hogy ártatlanok szenvedjenek, és miért gondolják egyesek, hogy szeret mindenkit? Láthatjuk, hogy nem, érezzük a bőrünkön.
Noelia nem akart élni. Szeretett volna megszabadulni a gyötrelmeitől, de hiába próbálkozott öngyilkossággal, életben maradt. Azt nyilatkozta, szülei sosem álltak annyira közel hozzá, hogy megakadályozzák abban, hogy eldobja az életét. A társadalom talán soha nem fog egységes döntésre jutni eutanázia ügyében, de meg kell értenünk, hogy más testében és lelkében nem vagyunk benne. Rákényszeríthetünk bárkit az életre, de ha úgy dönt, hogy mást szeretne, és ezt tiszta tudattal közli, miért avatkozik bele bárki is az elhatározásába? Csak mert Isten előtt elítélendő az öngyilkosság? Akkor a gyilkosok, az erőszaktevők, a háborús bűnösök miért ússzák meg? Isten hol van az ő esetükben, amikor hagyja, hogy szörnyetegek öljenek meg nőket, gyerekeket vagy irtsanak ki egész népcsoportokat?
A fiatal barcelonai lány nem volt önző, csak azt tette, amit a legjobbnak ítélt meg. Nem a szüleire gondolt, nem arra, hogy Isten helyesli-e, hanem az járt a fejében, hogy senki sem kényszerítheti egy elviselhetetlen életre. Az átélt traumák súlya alatt megértett, hogy számára nincs gyógyulás, hogy az élet, amit elvárnak tőle, elviselhetetlen. Önszántából folyamodott ahhoz, hogy hozzásegítsék a halálhoz.
Egy ilyen döntés után nincs megnyugtató lezárás. Aki azt gondolja, hogy igenis maradhatott volna erős, vagy törődhetett volna a szüleivel, azok érzéseivel, az látogasson el egy kórházba, ahol rákbetegek sikoltoznak a fájdalomtól, ahol az emberi méltóságnak már szikrányi morzsája sem maradt, mert a fájdalmat csak az érzi, aki átéli.
Tudta, hogy nem vár rá jó, hiszen a többszöri öngyilkossági próbálkozás oda vezetett, hogy kiugrott az ablakon és lebénult. Mindezek mellett pedig a csoportos erőszak következményeivel is meg kellett birkóznia.
Hatalmas bátorság kell egy ilyen döntés meghozatalához, de talán még ennél is több fájdalom, amelyet képtelen az ember feldolgozni és elviselni. Az életünk a miénk, nem másé, nem Istené, és ne mondjuk, hogy a ránk mért szenvedést tűrnünk kell, hiszen sokszor semmi bajunk, és már akkor bepánikolunk, ha megfájdul a fogunk.
Ehhez képest mekkora lehet a lélek szenvedése, ha valaki nem akarja már folytatni a küzdelmet? Dr. Karsai Dánielnek nem adatott ez meg, bárhogyan is szeretett volna ép ésszel, elviselhető körülmények között távozni ebből a földi pokolból. Spanyolország azonban engedélyezte az eutanáziát, és mindegy, hogy belekeverjük a vallást vagy Istent, jusson eszünkbe folyton folyvást: mi nem érzünk, élünk és szenvedünk mások bőrében. Ne hazudjunk ilyesmit a világnak, sem önmagunknak.
Drága Noelia Castillo, reméljük, ott, ahová érkeztél, egy fájdalmat és szenvedést nélkülöző környezet várt. Jó éjszakát és szebb álmokat, mint ezen a földön, ahol nem sok jóban lehetett részed!
