Mintha egyre többen választanák ezt az utat…Egyre gyakrabban halljuk, hogy vonat elé lépett, felakasztotta magát egy diák, akik bántottak, gúnyoltak, megaláztak. Ennél tragikusabb esemény nem létezik. A probléma azonban sokkal összetettebb, minthogy azonnal kimondjuk, ki a bűnös. A hírt kommentelők menten farkast kiáltanak, miközben a társadalom olyan szinten megváltozott, hogy a mai szülők nem tudják megérteni, hogy csak kollektíve tudnának tenni a szörnyűségek ellen. Hogy lehet-e és mennyire nehéz, nem is sejtjük, mert gyakran nem vagyunk tisztában a ma valóságával, a virtuális bántalmazással meg semennyire.
Ha a médiában ilyesmiről hallunk, olvasunk, gyakran az első, hogy azt mondjuk, de hát miért hagyta magát? Miért nem szólt vissza, miért nem váltott osztályt vagy kért segítséget. Azért, mert nem mindig tud egy gyerek, ahogy egy felnőtt sem, megfelelő módon reagálni. Még nem tudja, hogyan kell megvédeni a szívét, lelkét, mert erre nem készítették fel. Nem beszélgettek vele, hagyták, hogy azt tegye, amit akar, és nem vették komolyan, ha szólt.
Még mi, felnőttek se tudunk mit kezdeni a rosszindulattal, hogyan tudna egy kiskamasz? Iskolát váltani se mindig lehetséges, hiszen a probléma adott, sokszor velünk marad menekülés közben is. Ha azt hisszük, hogy majd egy-két beszélgetés után a kamaszok leállnak, akkor hatalmasat tévedünk. Gőzerővel kapcsolnak rá, és még inkább cikizik azt, akit kiszemeltek. A súly, a kinézet és ruházat alap, ami miatt gyötörni lehet tulajdonképpen mindenkit. És ne higgye a Kedves Olvasó, hogy a tiszta, menőnek hitt holmi számít, ha az pl. a Primarkból való. A Zara és Reserved a csúcs, hogy a többit fel se soroljam…
Minden miatt lehet bántani egymást: ha néz egy sorozatot, azért, ha nem, akkor azért, ha sminkel, vagy ha rosszul, ha nadrágja nem elég bőszárú, ha felvesz egy felsőt, mert hideg van, és nem pántosban flangál az iskola folyosóján és persze, ha pattanása van…Elképzelhetetlen a vádak sora. Ha okos és jelentkezik órákon, ha tájékozott, ha buta, ha a szemüvege nem elég trendi. Amikor azt mondjuk, a világ kifordult önmagából, akkor legfőképp a felnőttekre gondolunk. Arra a nevelésre, ami ma nincs. Arra az empátiára, amit nem mutatunk mások felé, és arra a frusztrációra, kommenthadjáratra, beszólogatásokra, amit mi teszünk a nap minden percében. Ítélkezünk, szidunk és mocskolódunk. Ezt adjuk tovább gyerekeinknek és csodálkozunk. Mindehhez hozzájárul a social média, amely brutális. Legfőképp abban jó, hogy a külsőségekre helyezze a hangsúlyt. Amikor mi megengedjük gyerekeinknek (félelemből és félreértett szeretetből), hogy úgy öltözzenek, ahogy ma minden lány, hogy magukat oly mértékben mutogassák, amikor hagyjuk, hogy szempillaspirált használjanak tízévesen, műkörmük legyen hatodikosként, sőt támogatjuk ebben, akkor nehéz csak a társadalmi elvárásokat hangoztatni.
Ha mi, akik tehetnénk, nem változtatunk a világon, ha azzal törődünk, hogy ki mennyire sovány és fiatal ötvenévesen, hatvanévesen, és hamisítjuk a fotóinkat, nem akarjuk elfogadni, hogy változik az arcunk, a bőrünk, és a boldogságkeresés csak a külsőnkre irányul, addig nem történik semmi. Pontosabban de, tragédiák sora.
Nem tettek ellene semmit az iskolában, mondják sokan. Újabb ítélet. Mondja már meg valaki egyszer, aki mindenhez (is) ért, ugyan mit lehet tenni? Igen, szervezhetnek előadásokat, beszélgethetnek róla millió percet, de ahogy a gyerek kilép ebből a közegből, belép a másikba, ahol gúny tárgyává teszi társát, aki irritálja. Márpedig majdnem mindenki zavarja a köreit.
A telefon és az internet világában nem elég pár csevegés, ugyanis alig hat. Ennél hatásosabb összefogásra lenne szükség. Kampányokra, a médiában sokkal nagyobb jelenlétre, amelyben ezredszerre is tudatosítani kell, hogy a bántás mindenkinek fáj.
Hogy mi szülők otthon mit tehetünk? Figyelnünk kell a gyerekeink hangulatára, nem szabad magukra hagynunk őket pár semmitmondó szóval (Jaj, az én időmben is volt ilyen, de majd elmúlik! Ne figyelj rájuk, tudod, milyenek! Nem vagy kövér kislányom, jól nézel ki! Mások is azok, és?), beszélgetnünk kell velük, hogy elmondjuk a saját történetünket, hogy meghallgassuk az övékét, de nem fél szemmel a telefont bámulva.
Nem az a megoldás, hogy azt hazudjuk, majd rendben lesz magától, és ha fájnak a szavak, túl lehet élni őket. Való igaz, hogy ez a gyakoribb, de a sebek, amelyek utánuk maradnak sokkal mélyebbek, mint sejteni engedjük.
Gyerekeinket megvédjük a lépcsőn, hogy ne csússzanak el, attól is, hogy ne nyúljanak a konnektorba, de arra már nincs erőnk, hogy a lelkükkel foglalkozzunk? Ez a mi dolgunk, nekünk van több tapasztalatunk és sajnos az a nézet, hogy ő mindenben jó, tökéletes és a világ közepe sajnos nem elég otthonunk falain túl. Ott nem így gondolják.
A tanításunk és nevelésünk elengedhetetlen, még akkor is, ha sokkal könnyebb másokra tolni, másokat hibáztatni, ha baj van. A felelősségteljes társadalom hiánya a legnagyobb baj.
Meghalt egy gyerek, aki nem is élt. Azért, mert a legtöbben nem törődnek a többi emberrel, csak a külsőségekkel és a pénzzel. Egy kislány nem megy többé haza, mert nem bírta elviselni a fájdalmat. Ennél nagyobb súlyt nem rakhat ránk a világ. Kicsiben kell kezdeni a változtatást. Odahaza, a mindennapokban és arra tanítva egészen pici kortól a gyerekeket, hogy MÁSOK is léteznek, fontosak és az érzelmeikkel nem játszhatnak.
