Szombat lett. Az a szombat. A piros ruha a szekrényre akasztva lógott egész nap. Emese többször telefonált, mint egész héten együttvéve. Hol azt akarta tudni, hogy együtt mennek-e, hol azt, hogy Mara valóban menni akar-e, netán vegyen mozijegyet helyette. Harmadszor azért kereste, mert az izgalomtól megfájdult a feje, negyedszer meg afelől érdeklődött, hogy van-e tágas parkoló az étterem körül, mert nem akart a sok hülye közé állni, nehogy meghúzzák a kocsiját.
Mara legszívesebben megmondta volna neki, hogy elege van a buzgólkodásából, de nem tette. Már tisztában volt az igazsággal, de ez nem jelentette, hogy elfelejtette azt a sok évet, amikor mellette állt. Emese nem volt velejéig gonosz. Inkább csak kétségbeesett és kapaszkodó, aki elhitette magával, hogy nélkülözhetetlen. A húsz évvel ezelőtti viselkedése bár megváltoztatta Mara életét, de az sem biztos, hogy nélküle okvetlenül boldog házasságban élne ma is Gáborral. Ki tudja, merre sodorta volna őket az élet? A tiniszerelmek ritkán végződnek sírig tartó házassággal. És most fia se lenne, és azt nagyon bánta volna. Nem jó érzés azon töprengeni, mi lett volna, ha mondta magának, és ehelyett megevett két pirítóst meg egy almát, majd nekiállt főzni. A rakott kelnek már nyoma sem volt, aznapra spagetti volt a rendelés. A rakott kel valóban Gábor kedvence volt, és ez akkor derült ki, amikor régen, egy szintén szombati napon becsengetett hozzájuk. Nem hívta előtte, csak váratlanul megjelent. A szeme fátyolos volt és az arca lángolt. Rögtön látta, hogy baj van, ahogy beengedte.
– Mi történt? – kérdezte, de Gábor a szája elé tette az ujját, jelezve, hogy hallgasson. Sietve a szobájába mentek, ahol zaklatott hangon elmesélte, hogy apja megütötte. Az életben először, de brutálisan, mert azt merte neki mondani, hogy nem hagyhatja el az anyját egy ócska kis kurváért. Akkorát kapott, hogy megreccsent az arccsontja.
Mara elsápadt. Tudta, hogy anyja a kertben sürgölődik, ezért kiosont a hűtőhöz jégért. Egy marékkal a konyharuhába pakolt, és visszasietett a fiúhoz, akinek még mindig könnyes volt a szeme a fájdalomtól. Soha nem látta még sírni, de úgy ragyogni se azokat a fekete szemeket, mint akkor. Sokáig ölelte, miközben jegelték arcának bal felét. Nem tudni mennyi idő telt el, amikor Mara anyja enni hívta őket. Rakott kel volt, amelynek illata betöltötte a konyhát. A fiú nagyot nyelt, egész nap nem evett semmit. Arcának pírja múlóban volt, de nem annyira, hogy ne lehessen észrevenni.
Mara anyja nem mondott semmit. Kérte, hogy szedjen bőven, és lássanak neki. Az az ebéd nem volt túl zajos, egy-két mondatot váltottak, de a két nő egyszer-egyszer összepillantott. A lány szíve belesajdult ezekbe a pillantásokba. Ölni tudott volna Gáborért, de a rossz gondolatokon túl mást nem tehetett. A fiú megköszönte az ebédet, és csak annyit tett hozzá, hogy ez a kedvence, és legalább olyan finom volt, mint az anyukájáé, de lehet, hogy finomabb, csak ezt nem tudhatja meg. Mara anyja elmosolyodott, és megkérdezte, kérnek-e kávét, mert ha nem, akkor neki el kell mennie, majd jön nemsokára. A pár csak jóval később tudta meg, hogy se szó, se beszéd, beállított Gáborékhoz, és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette az apát. Hogy honnan tudta meg, hogy nem utcai bunyóba keveredett netán, sose mondta el, lehet, hogy egyszerűen kitalálta.
Egy biztos, a férfi hetekkel később elhagyta a családját, beadta a válókeresetet, és évekig nem állt szóba a fiával, akiről azt hitte, beárulta őt, mint egy taknyos kölyök. Azóta újranősült, lett egy tízéves lánya. Gábor akkor beszélt vele utoljára, amikor kiment hozzá Amerikába, pontosabban munkaügyben, de felkereste őt. Úgy-ahogy tisztázták a dolgokat, de kapcsolatuk nem javult meg. Mara mindig hálás maradt anyjának azért a napért, ahogy a fiú is, de amikor elment a tengerentúlra, kerek-perec kijelentette, hogy nagyot csalódott benne, de lányában is, mert érettebbnek gondolta. Ennek azonban már húsz éve, és visszafordítani az időt most sem lehet, ahogy soha nem lehetett.
Mara a sokadik erőlködés után beleegyezett, hogy Emese érte jöjjön, és őszintén kíváncsi volt, milyen ruhát vesz fel, mert ismerte eléggé. Az ő pirosa mellett biztosan feszengene, ezért valami ütős darab kellett neki, hogy ne érezze magát kevesebbnek. Már tűkön ült, és délután háromféle sminket is kipróbált, de mindet lemosta. Ez nem az Oscar-gála, emlékeztette magát, ide hétköznapi emberek érkeznek vörös szőnyeg nélkül. Mégse bírt nyugton maradni. A haját hol feltette, hol kiengedve hagyta, aztán laza kontyot formált, majd besütötte. Közben hagyta, hogy a tévé szóljon, és valami ostoba krimi elvonja a figyelmét. Persze Gábor is telefonált. Olyan kedves és édes volt, hogy a lába már itthon is remegett. Őt akarta. Mindennél a legjobban. És tudta, hogy a fiú is hasonlóképpen érez. Mara újra kamasz lett, és ezt cseppet sem bánta. Miután egyeztették a tervet, elővette a régi fotókat, és azokat nézegette, miközben azt hallgatta, hogy vajon Mr. James Mansfield hogyan magyarázza a nyomozónak, hogy ő nem lehetett a tettes, mert a fenti szobák egyikében aludt, ugyanis nyugtatót vett be. Pedig ő volt a gyilkos, ezt mindenki tudta, csak a nyomozó szerencsétlenkedett még egy ideig, hogy az orra alá dörgölje a tényeket.
Pontban hatkor kopogtak az ajtón. Mara mivel tudta, hogy csak a barátnője lehet, egyszál bugyiban és melltartóban rohant kinyitni. Valóban Emese érkezett meg fekete magassarkúban, vékony kabátban, amelyből alul kikandikált a ruhája széle. Kezében egy fekete borítéktáskát tartott. Majdnem olyat, mint amilyet ő vett.
– Meglepetés! – kiáltotta a vendég, és széttárta a ruháját. Piros volt, épp ugyanolyan, mint az övé.
– Hű! – Csak ennyit bírt kinyögni.
– Ugye, nem baj? Gondoltam, jó buli lesz, ha egyformában érkezünk. Nem vagyunk már gyerekek, hogy ez zavarjon bennünket, nem?
– Tényleg nem vagyunk azok…
– Tudtam, hogy nem fogsz haragudni. Szerencsére volt a méretemben. Szerinted nem gáz, hogy kicsit feszül a hasamon?
Emese szeme csillogott, és érezhetően nem bánta, hogy a ruha feszül a hasán kívül a mellén és a fenekén is. Úgy állt a küszöbön, mint aki azt várja, hogy kiszólítsák átvenni azt a fránya Oscart.
– Ha téged nem érdekel, mást nem fog! – felelte neki diplomatikusan. Betessékelte, és nem tudta eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés. Vegye fel ő is a pirosat, vagy keressen valami mást? Nevetségesnek érezte a szituációt, ahogy a vetélkedést is, hiszen barátnője pontosan tudta, hogy neki mennyit számít ez az este. Azt is sejthette, hogy Gábor szeme megakad majd a ruhán vagy a benne lévő nőn.
– A hajad sincs kész? Jaj! – Emese megcsóválta a fejét. – Gyere, felcsavarom, és öltözz, mert utálok késni, tudod.
– Jó! Sietek, nem fogunk elkésni…
– Izgulsz? Szerintem nem kell. Ez egy sima este lesz, ahol mindenki minket fog nézni. És hidd el, van egy olyan érzésem, hogy a régi szerelmed el se jön…
– Gondolod?
– Nem érdekli őt már az ilyesmi. Kint él a nagy Amerikában, és rég nem fontosak neki az itthoni dolgok, ez ezer százalék!
Mara bólogatott, majd leült, és hagyta, hogy egy gyors mozdulattal és pár igazítással laza kontyba álljon a haja.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
