A történelem kezdete óta foglalkoztatja az embereket a halál, a gyász, az elmúlás. Majdnem minden korban és nemzetnél rituálék, szokások segítettek kicsiknek és nagyoknak megélni, túlélni a szívüknek kedves személy távoztát. Mára azonban ezek elkoptak: nincs hagyománya, követendő példája a halál feldolgozásának. Így a legtöbbünkben marad a ki nem mondott, fel nem dolgozott gyász… “Ne is beszéljünk róla!” – tereljük el a szót életünk egyik legfájóbb eseményéről.
Na, de jól van ez így?
Hiszen így marad tabu a halál, így adunk rossz példát az utánunk jövő generációnak… így keletkeznek a mítoszok a gyász feldolgozása körül.
Az egyik legnagyobb mítosz a gyász kapcsán, hogy az egy érzés. Ráadásul egyetlen negatív érzés: a depresszió. A gyász azonban egy folyamat, amelyet számos érzés kísér: sokk, bűntudat, harag, frusztráció, szomorúság. Sőt, néha előfordul, hogy örömet is érzünk – afelett, hogy a szerettünk már nem szenved többé. Fontos tudni, hogy egy bizonyos határig mindezek az érzések teljesen normálisak.
A másik téveszme az, hogy a gyász rossz. Hiszen semmi jóval nem tudjuk összekapcsolni, nem igaz? Pedig a gyászfolyamat egészséges. Ugyanúgy, ahogy egy költözés esetén, egy haláleset kapcsán is hagynunk kell időt az agyunknak ahhoz, hogy igazodjon az új helyzethez, megszokja a változást. Hagyjuk, hogy az életünkben új helyre kerüljön az elhunyt – vegyük át, hogy kik vagyunk nélküle, és, hogy hogyan őrizhetjük meg méltó módon az emlékét?
A gyász jó, de ez nem azt jelenti, hogy a még több gyász még jobb. Ez is egy mítosz, amellyel le kell számolnunk. Nagyon nehéz megmondani, kinek mennyi gyászmunkára van szüksége. Észre kell vennünk, ha valaki beleragadt a gyászba, de azt is, ha nem adja át magát a gyásznak, mert akkor esélyes, hogy egyszer csak felszínre tör az elfojtott veszteség-érzés.
A gyász csak egyfajta lehet – micsoda félremagyarázás ez is! Pedig nem így van. Nincs “bevett, bevált mód” a halál elfogadására. A tagadás, harag, depresszió és elfogadás ciklusai egyénenként változnak. De nem is megy mindenki végig minden fázison. Aztán van, hogy valaki benne marad egyben, vagy visszaesik és újra átéli például a harag időszakát. Az a fontos, hogy mindenki a saját ütemében haladjon, és ne aszerint, hogy más szerint mi lenne a “normális”.
Nem igaz az a téveszme sem, hogy a gyásztanácsadás káros. Az igaz, hogy nincs szüksége rá mindenkinek, és nem is való akárkinek, de tény, hogy hasznos. Sőt az is tény, hogy amióta világ a világ, az emberek idővel megbirkóznak a gyásszal, a csupán pár száz éve létező gyászterápia nélkül is. Mégis, az embernek tudnia vagy éreznie kell, hogy ő hol tart a gyászfeldolgozásban, és ha szükséges, fordulhat gyászterapeutához is, aki kisegíti majd a reménytelenségből.
