Pörköltfoltos pizsama szétesve? Jó hírünk van! Normális vagy!

„Itt az idő arra, hogy átgondold az életed, megvalósítsd rég dédelgetett álmaid, és új emberként jöjj ki a helyzetből” – olvasod valaki posztját, miközben csipás szemmel fekszel a pörköltfoltos pizsamádban. Délután kettőkor.

Érted amit olvasol, eljutnak az agyadig és feldolgozódnak a szavak, de valahol egyszerűen kilóg a lóláb, és kezded úgy érezni, hogy rajtad kívül mindenki legalább az önmegvalósítás „saját kezemmel sütöm a kenyeret” szintjén van. Hirtelen jógázni és maratont futni kezdett, te meg azon vacillálsz, hogy vajon leugrani még egy üveg borért és instant tésztáért a sarki kisboltba szabadidős sporttevékenységnek minősül-e.

Bár mióta az embereknek valójában semmilyen valódi interakcióba nem kell lépniük egymással valahogy mindenki bölcsesség szintje megugrott valahol Szabó Péter és Buddha közé, te inkább úgy érzed, hogy már nem csak fizikailag, de lelkileg is mindenki másfél méter távolságot tart egymástól.

Vajon tényleg az lenne a normális, hogy te is így, látszólag gond nélkül viseled ezt?

És vajon mikor növünk fel ahhoz érzelmileg, hogy egy vacak helyzetet ne kelljen romantizálnunk, hanem egyszerűen szabad legyen azt is kimondani, hogy ez vacak helyzet?

Mielőtt túlzottan belemerülnénk a motivációs guruk szövegeibe, ismerjük el, hogy a motiváció jó, csak nem elég. Sőt, van az a szintje az optimizmusnak, ami nemhogy nem segít minket, hanem egyenesen mérgező. A nehéz helyzetekből való növekedés, „többként kijövés” (vagyis afféle poszttraumás növekedés) egy lelkileg rendkívül előnyös folyamat, viszont ez nem úgy működik, hogy elfordítom a fejem a rosszról, és

bemagyarázok magamnak valamit. Nem lehet hozzá elég cikket írni/olvasni sem, vagy épp elég megható filmet megnézni a Netflixen és letiltani a panaszkodó barátokat…

Mert a mérgező pozitivitás tökéletesen tükrözi azt, ahogy a XXI. századi ember működik: a felszínen mindig nagyon él, miközben az élettapasztalatok, az élmények valódi, filtert nem igénylő feldolgozása általában nem történik meg. Azzal pedig, hogy tagadom, minimalizálom azt a valódi emberi élményt, mely egy krízishelyzettel normális, hogy együtt jár, valójában emberi mivoltomat is tagadom, hiszen az örökké rózsaszín szemüvegemen keresztül nagyon nehéz empatizálni és kapcsolódni nem csak egy olyan emberrel, aki feketének lát mindent, de még egy olyannal is, akinek normálisak az árnyalatai.

És nem, nem baj, ha „másnak még rosszabb”, nem minden „okkal történik”, hanem teljesen rendben van kiborulni a dolgokon. Az elbukás és a fájdalom pedig nem egy választás, hanem az élet természetes velejárója, de ettől még ugyanolyan szívbemaró és borzasztó. És nem kell „mindennek a pozitív oldalát nézni”, és

nem kötelességem semmiből „kihozni a maximumot”.

Lehet, hogy én épp tényleg jól vagyok, nem én vesztettem el a munkám, van elég félretett pénzem, nem nekem marad el az esküvőm, de attól, hogy én épp szerencsés vagyok még nincs jogom más ember érzelmi valóságát megkérdőjelezni vagy megkérni az illetőt, hogy inkább fordítsa el már a fejét onnan, ami neki most épp rohadtul fáj. Ahogy ahhoz sincs jogom, hogy a másik körülményeit méregetve minősítsem, hogy az illetőnek épp szabad-e most rosszul lenni. Mert néha csak úgy rosszul vagyunk, és így van rendben.

Ha pedig eljutunk az önelfogadás és ezáltal mások elfogadásának is ezen szintjére, akkor talán a külvilági szabályok ellenére legalább a saját lelki korlátozásaink határait meglazíthatjuk egy kicsit. Így pedig megmosolyogva az expressz módon megvilágosodott tömeget lelkiismeretfurdalás nélkül tesszük be a nyolcadik részt a sorozatunkból egy huzamban, miközben pörkölt foltos pizsama van rajtunk. Még délután kettőkor is, mert ha épp most nekem ez így jó, akkor ez így jó, és ennyi épp elég.