Robi
Ez a nő meg, hogy kerül ide? Biztos, hogy nem véletlenül jelent meg. Na, nehogy már elhiggyem, hogy pont most és pont itt kell összefutnom vele! Sára madárnak néz? Nem bízik bennem és rám küldi ezt a kotnyeles, undok barátnőjét, akinek örökös szómenése van? Persze, hogy úgy néz rám, mint a véres rongyra. Akkor se lenne más a tekintetében, ha meztelenül ülnék itt vagy épp az asztalon tenném magamévá Lillát. Ítélkezni könnyű. Még könnyebb minősíteni, mert az nem kerül semmibe.
Mire hazaérek, minden egyes mozdulatomról, a szempillám állásáról is beszámol a feleségemnek. Mondhatok én bármit, ha két nő összefog. Ha ők eldöntötték, hogy én egy szemét alak vagyok, akkor hypoval sem tudnám lemosni a bélyeget. De isten látja lelkemet, nem csináltam és csinálok semmit. Miért baj, ha egy férfinak van szeme? Vagy netán használja. Ha nem tenném, Sárát se vettem volna észre. És nem nézem megállás nélkül a nőket. Nem mustrálom őket, ha a nejem velem van. Persze, nem vagyok fából. Olykor megakad a szemem egy-kettőn, de csak diszkréten. Még a fejemet se fordítom feléjük, csak a szemem sarkából mérek fel egy-két mellet vagy gömbölyű feneket.
Miért a férfi a hibás azért, hogy a nőket olyan kerekségekkel teremtette a jóisten? Ha annyira nem akarta volna, hogy nézzük őket, akkor a férfiakat mind vaknak kellett volna formálnia. Mivel nem tette, néha azt hiszem, maga is helyesli ezt.
Legszívesebben ezt a Beát elküldeném melegebb éghajlatra, de csak kedvesen köszönök, hiszen a gyerekem keresztanyja is. Valamit hablatyolok, tudom, felesleges. Azonnal megy a beszámoló.
Lilla fülig szájjal figyeli a jelenetet, és egy cseppet sem jön zavarba. Igaza van. Az emberek a maguk módján mind becstelenek, de felvállalni kevés meri. A velem szemben ülő lány, ha nem is a tisztesség mintaképe, legalább bátor és őszinte. Ő engem akar. Nem igazán értem, de biztosan tudja, miért. Vajon mit lát bennem? Bármi is legyen a válasz, nekem tetszik.
Azt mondtam Beának, hogy épp most beszélek meg egy projektet? Ekkora baromságot! Persze… projektet. A hogyan rázzak le egy bombázót címűt? Ezt valahogy eddig nem kérték a cégnél. A hívatlan vendég gúnyosan a képembe mosolyog, majd üdvözli a nejem, mintha nem beszélne vele, két perccel később. Miért küldte rám Sára ezt a spiont? Ha már beleegyezett, hogy eljöjjek, nem lett volna egyszerűbb megbíznia a bennem? Nagyon haragszom. Elmegy a kedvem mindentől. Az este azonnal átvált bűntudatba, pedig nincs is miért.
– Na, azt hiszem, most le vagyok csekkolva! – nevet Lilla vidáman. – A feleséged tudni akarta, méltó vetélytársa akadt-e.
– Ugyan! Lehet ez véletlen is – mondom, de a hazugság szaga azonnal betölti a levegőt.
– Robi! Ne légy már ennyire naiv! Rád küldte és kész. Gondolom, most adja le a drótot. Te hagyod ezt?
– Miért, mit kellene tennem?
– Például haragudhatnál az ellenőrzésért. Nem vagy gyerek, hogy figyelni kelljen téged. Miféle házasság az, amelyben a párok nem bíznak egymásban?
Ezen elgondolkodom. Van benne valami. Elvégre én őszinte voltam. Engedélyt kértem. Mit akar még Sára? Nem csaltam meg soha, nem is áll szándékomban.
– Sára óvatos – mondom nagy sokára.
– Óvatos? Ugyan már! Láncon tart, te meg pincsikutya vagy és hagyod. Robi, te nem ilyen vagy! Minden nap látlak a cégnél. Irányítasz, szervezkedsz, tele vagy erővel és határozottsággal!
– Igen…De a házasság nem erről szól. Ott nem kell mindig irányítani.
Lilla nevet. Gyönyörűek a fogai. Picit előre dől, mellei olyan gömbölydedek, hogy a teniszlabda szögletes mellettük. Nem bírok nem oda nézni.
– Nem, tényleg nem. Az az unalomról és a személyiség beolvasztásáról szól.
– Nincs igazad – mondom haragosan.
– Igazam van, és ez nem tetszik neked. Ki szeretné ezt hallani? Én egy kis felüdülést kínálok neked. Nem kell belém szeretned. Én se fogok beléd, csak szükségem van egy ilyen kivételes pasira, mint te.
– Miért pont én? Annyi hozzád illő lenne, aki nem házas.
Mélyen a szemembe néz, megnyalja a száját. A nyomorult életbe! Hogy lehet egy nő ilyen izgató?!
– Nem számít, hányan vannak a Föld bolygón. Most minek magyarázzam? Te kellesz, és ne hidd, hogy feladom. Nem azért, mert kedvem van küzdeni érted.
– Akkor miért?
– Jaj, Robi! Azért, mert te is akarsz. Majd belegebedsz ebbe az akaratba. Azért vagy itt. Bámulod a mellem és elképzeled, hogy mit tennél velem. Mondd, hogy nem igaz!
– Nem igaz! – mondom egy fokkal hangosabban a kelleténél.
Lilla szeme csillog.
– De aranyosan hazudsz. Ha most nem itt lennénk, már rég megdöntöttél volna.
Hallgatok. Nincs igaza. Nem tettem volna semmit. Azt hiszem.
– Azért jöttem el, mert el akartam mondani…
– Nem, azért jöttél el, hogy jól érezd magad velem. Azért vagy itt, mert kívánsz.
Érzem, hogy a helyzet kezd elszabadulni. Kicsit már bosszant ez a magabiztosság. Nem vagyok hozzászokva ilyen fokú nyíltsághoz. Ahhoz sem, hogy valaki ennyire ne értsen a szóból.
– Ideje mennem – közlöm. – Nem tudom másképp mondani, de nekem fontos a házasságom. A gyerekeimet rendesen fel akarom nevelni. Nem hétvégi apa akarok lenni.
– És ki kérte, hogy az legyél? Én aztán nem.
– Az lenne a vége. Mindketten tudjuk.
– Nem, Robi, csak akkor, ha te is akarnád, no meg én is. Én csak egy kis friss örömöt csempésznék az életedbe. Nem kellene okvetlenül világgá kürtölnöd.
Felállok.
– Köszönöm ezt a beszélgetést – mondom. – Most mennem kell. Majd fizetek a pultnál.
– Remek. Köszönöm én is. Kár, hogy nem említetted a nagy terveid között, hogy vágysz a feleségedre.
Rámeredek, és zavarba jövök. Igaza van.
Folytatjuk…
