Egy fénykép. Nézzük csak meg jól! Egy régi felvétel, amelyen Ralph Polak és Miep Kant mosolyog. Fiatalok, szerelmesek, és ha nem tudnánk, mi várt rájuk, még értenénk is könnyedségüket. Kabátjuk hajtókáján ott virít a sárga csillag, a halál jele, amelyről 1943-ban még sokan nem akarták elhinni, hogy mit takar.
Ezzel kapcsolatban nagyon sok miért és hogyan merül fel az utókorban, az elsők között az a kérdés, hogy vajon miért nem menekült el mindenki? Miért várták ölbe tett kézzel a halált? Erre nincs jó válasz, mondhatjuk, hogy nem hitték el, hogy velük is megtörténhet, mert bíztak a háború bukásában, és egyszerűen felfoghattalannak látszott a tény, hogy a zsidó népet ki akarják irtani, méghozzá szisztematikusan és véglegesen. Ekkora kegyetlenségre és embertelenségre nem tudott gondolni Európa, de Amerika népe sem, mert bár tudták, hogy az elmúlt évszázadokban is voltak népirtások, mindig azt hisszük és hitték ők is, hogy az emberiség tanult a hibáiból, és soha nem ismétli meg azokat.
Az is felfoghatatlan (volt és lenne), hogy szomszédaink, barátaink egy hatalomváltásnál, különböző érdekek mentén elárulhatnak bennünket. Azt sem értjük, hogyan válhatnak egy elnyomó, kíméletlen rendszer alázatos szolgáivá. Így lehet ez a veszte annak, aki nem menekül. Ahogy lett is. Valószínűleg ma se lenne másképpen… De szerencsére mindig is voltak és lesznek olyanok, akik önzetlenül segítenek, ha ismerik a rászorulót, ha nem.
1943 januárjában sem tudta a legtöbb holland zsidó, hogy a rendelet, miszerint minden felsőruházatukra sárga Dávid-csillagot kell varrniuk, a Halál előjele. Néhányan gyanították, és megtagadták a szimbólum viselését, néhány nem zsidó pedig szolidaritásból viselte a zsidókkal, hogy megmutassa a németeknek, hogy nem helyeslik ezt a billogozási módszert. Ezen emberek többségét később letartóztatták – a zsidókat deportálták, a nem zsidókat pedig gyakran elbocsátották. De a képen látható pár, Miep Krant és Ralph Polak, akik aznap valóban eljegyezték egymást, puszta kellemetlenségnek tekinthették a csillagot.
Hollandia a II. világháború kitörésekor még kinyilvánította semlegességét, de csak 1940-ig őrizhette meg. Május 10-én a németek lerohanták az országot, porig bombázták Rotterdamot, a hollandok pedig május 15-én kapituláltak. A királyi család és a kormány Londonba menekült. A német megszállás után hamar megkezdődött a zsidók üldözése. A németek módszere a Zsidó Tanács felállítása volt: ennek révén gyorsan és hatékonyan tudták végrehajtani zsidóellenes intézkedéseiket, a későbbi deportálások is különösebb problémák nélkül zajlottak le.
„Sok zsidó nem látta a veszélyt, ráadásul a városokban nehezen tudtak illegalitásba vonulni – mondta egy interjúban Katja Happe történész, aki Veel valse hoop (Sok hamis remény) című, 2018-ban megjelent könyvében foglalta össze a második világháborús hollandiai zsidóüldözés történetét. – „Könyvem címe arra a hamis reményre utal, amelyet a németek ébresztettek a zsidó lakosságban. A zsidóknak lehetőséget kínáltak arra, hogy felírassák magukat különféle, a deportálás alól mentességet adó listákra: volt lista a Zsidó Tanács munkatársairól, volt protestáns, vagy a Palesztinával kötendő lakosságcseréről szóló lista. Aztán a megszállók a háború során ezeket a listákat folyamatosan kurtították, vagy egyszerűen figyelembe sem vették őket.”
A Zsidó Tanácsba vetett bizalom mellett több tényező játszott szerepet abban, hogy a németek viszonylag könnyen és nagy hatásfokkal működtek: a holland nép sem tanúsított különösebb érdeklődést zsidó származású honfitársaik ügyei iránt, és az emigrációs kormány sem kezelte prioritásként a zsidók ügyét. A holland rendőrség pedig nagy buzgalommal hajtotta végre a nácik utasításait. Mindennek eredményeként a 140 ezer hollandiai zsidó közül 107 ezren kerültek koncentrációs táborokba, akik közül csak 5000-en tértek haza. Észak- és Nyugat-Európában sehol máshol nem gyilkoltak meg olyan sok zsidót a második világháború során, mint itt: a teljes zsidó lakosság 75 százalékát.
A képen látható jegyespár megmenekült. Csodával határos módon sikerült elkerülniük a deportálást, méghozzá úgy, hogy barátaik és bátor ismerőseik bújtatták őket. Az Amszterdamot elárasztó nyomor és kétségbeesés közepette ők megmaradtak egymásnak. Szeretetük túlélte a megpróbáltatásokat és a háború befejezése után együtt folytatták új életük megalapozását.
Szívmelengető rájuk nézni, tudva, amit ők még nem. Döbbenetes belegondolni abba, hogy ezrével ölték a zsidókat ekkor a nácik, és úgy látszott, ennek sose lesz vége. Az emberiség túlélte a poklot, mondjuk, de azok, akik ott maradtak, azoknak ez nem számít. És azok, akik maradtak, akiket nem ért el a náci hatalom keze, élő mementóként figyelmeztetnek. És a kérdés ott motoszkál mindenkiben:
Vagyunk vagy lettünk elég jók és bátrak ahhoz, hogy ne engedjük, hogy hasonló végbe menjen a világon? Nehéz erre pozitívan felelni, mert a Balkán a 90-es években bebizonyította az ellenkezőjét. És ma, amikor megint átalakul a világ, egyet tehetünk: emberek maradunk a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztével is. Reméljük azonban, hogy erre a pokolra nem kerül sor…
