Az elmúlt 15 év nem volt jó egyiküknek sem. Hol unalmas volt, hol fárasztó, olykor meg kiábrándító. A fiúcska cseperedett, de az apjából nem sokat látott. Lina egy ideig feléledt kábult életutálatából és gondoskodott róla, de amikor kamaszodni kezdett, elengedte a kezét. Hagyta, hogy kimaradozzon, isten tudja, mifélékkel barátkozzon.
Az előző részt itt olvashatod
A tanulást sosem szorgalmazta különösebben, mert nem tartotta fontosnak a papírt. Ő elvégezte a főiskolát és mi lett belőle? Egy utazási irodában fogadta a problémás utas jelölteket, akik lehetetlen kívánságokkal és ostoba ötletekkel bombázták. Gyűlölte mind. Utazhattak, megfeledkezhettek nyomorult életükről, közben őt folyamatosan emlékeztették a sajátjára. Arra a nagy semmire, amiben tengette napjait. Nem, a tanulás nem viszi előre az embert, ismerte be magának Lina.
Évekig sejtette, hogy Ádám külön utakon jár, de bizonyosságot nem szerzett róla. Fenemód diszkréten csinálta, mert sehol egy hajszál, egy rúzsfolt vagy rosszkor érkező üzenet. Mégis benne volt a levegőben.
Ahogy Ádám ránézett. Azzal a tejüveg tekintettel. Soha nem ölelte lázas szerelemmel, de a két vetélés után, már szinte sehogy sem. Minden mozdulatával azt közvetítette, hogy számára ő nem nő. Anya meg sosem lesz, ahogy azt az elmúlt időszak mutatta.
Mindig későn járt haza. Amikor ezt szóvá tette egy esős márciusi reggel, a férfi olyan erősen megszorította a karját, hogy az belilult. Második alkalommal a falnak lökte. Harmadszor a lépcsőn taszította meg. Csak két lépcsőfokot esett, de a bokája akkor is felduzzadt.
Mindez féléven belül. Robi 10 éves lehetett. A pokoljárás akkor kezdődött. Egy pohár konyak indította el. Aztán a pálinka, majd a bor jött. Könnyű volt inni és nem gondolni semmire. A szédülés gyönyörű képeket varázsolt a fejébe. Csak arra ügyelt, hogy reggelre kialudja magát.
Akkor már jó ideje nem aludtak közös ágyban. A felkelés volt a nap legrosszabb része. Robi szemét látni és elhitetni vele, hogy minden rendben van, kiváló színészt követelt.
A fiú úgy tett, mintha nem észlelné, mi történik náluk. Viszont egyre kevesebbet volt otthon. 14 évesen kollégiumba költözött. Lina ettől kezdve alig volt józan. Előfordult, hogy vásárolni is hullarészegen ment. Úgy szállt be a kocsiba, hogy nem volt tisztában, hová indul.
Józanabb pillanataiban hálát adott az őrangyalának, hogy vigyázott rá, de legfőképp azokra, akikkel az utakon találkozott.
Ádám ezalatt kocsikat javított, utazgatott és nőzött. Arra továbbra is kínosan figyelt, hogy ez ne derüljön ki. A vállalkozás virágzott, a házasság és Lina élete haldoklott. Minden nap látta és érezte a nő szenvedését, de nem érdekelte. Ugyanez már megélte egyszer. Anyja pontosan ezt az utat járta be. Többé nem akart részese lenni.
Lina egyszer mégis meglátta valakivel. Egy vékony barnával ült egy városszéli kávézóban. Épp oda akart beszaladni egy gyors pisilésre. Kicsusszant a kocsi ajtaján. Az oldaltükörben arca egy pillanatra bevillant. Alig ismerte fel a vörös orrú, petyhüdt képű öregasszonyt. Megrázkódott. Ahogy felemelte fejét, a cukrászda ablakából Ádám nézett vissza rá mérhetetlen undorral. Kicsit megtántorodott. Azok a szemek kiradírozták belőle a reményt. Fonnyadt kezével kinyitotta a kocsit és visszaszállt.
A könnyek zúgópatakként törtek elő a szeméből. Már nem csak egy borgőzös roncs volt, hanem egy asszony, akinek a férje szeretőt tart. Érthetetlen volt önmaga számára a keserűség, hiszen nem mai hír volt. Ma csak meglátta őket. A csinos, ápolt, barna nőt, aki maga volt fényes gesztenye-hullám. Piros túlmagas-sarkújában, amit még ilyen állapotban is kiszúrt, férjrabló ördögnek látszott.
El kellene válniuk, gondolta már otthon, amikor a vécécsésze mellett guggolva újra sírni kezdett. Ádám annyiszor burkolta be érzelmeit a megsemmisítés kegyetlen ködébe, hogy hirtelen megértette, mennyire igaza van. Ő tényleg egy Semmi. Amijük csak volt, a férje miatt maradt meg és gyarapodott. Szülei már nem éltek. Öccse rég elfelejtette. Munkája hónapok óta veszélyben forgott.
Két utálatos öregasszony is bepanaszolta a főnökénél italszagú lehelete miatt. Mindkettőjüket keményen elküldte a francba. Minek szólnak bele más dolgába? Tudják ők egyáltalán, hogy az öregségen kívül van élet? Már semmijük nem maradt hatvan felett, csak a hétköznapok nyűglődése és a nyavalygás. Különben sem iszik annyit, hogy ne tudjon figyelni az ügyfelekre. Párszor ugyan elrontotta a foglalást, de mindig ki lehetett javítani a hibát. Akkor meg mi az ördögnek pofáznak bele mindenbe?
A főnökasszony, az a riadt kis veréb próbált beszélni vele, de ő mindig megnyugtatta. Nem, nem iszik. Néha előfordul ugyan, hogy kell a feszültségoldás, de az nem rendszeres. Egy-egy pohárba nem hal bele senki. Eddig mindig észen volt. Nem okozott balesetet, képes volt megfőzni a vacsorát, gondoskodott a lakás tisztaságáról. Ennyi jár neki, hogy ezt a keserves életet kibírja.
Napi két liter bor simán lecsúszott. Lassacskán annyira megszokta, hogy teljesen beívódott a véráramába. Muszáj volt valamivel kiegészítenie. Ekkor jöttek a rövidek, ritkán pálinka.
A telefon hangos zajjal riasztotta fel. Nem bírt feltápászkodni. Csak ölelte a csúszós vécékagylót, és hagyta, hogy a hívó feladja. Még kétszer muzsikált az a lélekrabló. Torkában savanykás ízzel mégiscsak feltápászkodott. A mosdó kistükre koszosan kiabált egy törlés után. Legalább a szemét nem láthatta, mert épp ott volt egy koszfolt. Ettől elmosolyodott. A kanapén újra jelzett a telefon. Üzenet.
„El akarok válni. Beszéljük meg!” Ennyi volt.
Jó, gondolta. Odatántorgott a könyvespolchoz és az Ady összes mögül előhúzta a mézes barackot. Nem is marta a torkát. A százezredik kortynál öklendezni kezdett. A Semmiből kijött minden, ami valaha volt. A polcon sorakozó Jókaik szemérmesen félrenéztek.
Vége
fotó: Pinterest
