Az ősz hideg érintését érzem a kardigán és a bőrkabát alatt, hozhattam volna már azt a kesztyűt is magammal. A fiam mellettem lépdel, nézi az apró fények százait, amik a kezdődő alkonyatban tűnnek fel egyre élesebben. 
Csöndes a temető, halk mormolás és beszélgetés foszlányok hallatszanak csak, mindenki féltve őrzi a csendet itt. Fázósan megborzongok, hirtelen ránk szakadt az ősz a késői vénasszonyok nyara után, még időnk sem volt a vastagabb ruhákat előkotorni a szekrény mélyéről. Az orromat megcsapja az élő és már haldokló virágok illatának furcsa elegye, kezemben a szokásos vörös és fehér rózsát tartom, zsebemben a gyufásdobozt markolászom.
Kis család mellett haladunk el, a kisfiú a műanyag motorját teszi le a fekete márványsírra, melyen már égnek a mécsesek, vázájában friss virág hatalmas fehér sziromlabdája virít. Anyukája rászól, hogy vegye le a játékot a sírról, amikor a kisfiú megszólal: De anya! Meg akarom mutatni a Dédinek! Látom az anya mosolyát, gyorsan megsimogatja a kisfiú fejét, és csak annyit mond: Persze Édesem, mutasd csak.
Körbe nézek és látom a családokat. Mindenki tart valahova, tart valakihez, aki egyszer még ott volt velük, hozzájuk tartozott, és a mindennapjaik része volt. Békésen sétálnak, itt a temetőben nem siet senki, nem rohanunk, nem nézzük az óránkat, nem nyomkodjuk a telefonunkat, nem akarunk máshol lenni, másra gondolni. Hallom rég volt történetek foszlányait, családi események anekdotait, néha meghallok egy-egy nevetést, mert valaki felemlegette azt a vicces történetet még a papával vagy a mamával, a férjjel vagy a feleséggel, akik már itt nyugszanak békésen.
Mindenki takarosan rendbe teszi a sírt, letörölgeti, a virágot elrendezi, a mécseseket hatodjára átrendezi, hogy is lenne jobb, hogy ne érje szél vagy eső, hogy kitartson míg le nem ég. Egyszülöttem a zsebembe tuszkolja kezem mellé kezét, a zseb kicsit feszül, de ez így van jól. Rám néz, egyelőre még alulról, de tartok tőle, már csak egy két év és én nézek fel rá.
– Hiányzik? – Kérdése váratlan volt, éreztem, hallottam hangjában a komolyságot, a szomorúságot.
– Igen Kicsim… nem telik úgy egy nap sem hogy ne jusson eszembe. Te is szoktál rá gondolni?
– Igen, bár van azért olyan nap, hogy nem jut eszembe. Ez baj?
– Dehogy Drágám! Nem az a lényeg, hogy minden nap eszedbe legyen, hanem hogy miként emlékezel Rá. És biztos lehetsz benne, hogy bárhol is van, tudja, hogy mennyire szereted, és nagyon vigyáz Rád!
Nem válaszol, csak a távolba néz, szeme csillog, lehet, hogy csak a hideg szél miatt, de nem firtatom.
Fekete nagy madár károgja el magát felettünk a fa tetején, nem szeretem a halál szárnyasát.
Megérkezünk a sírhoz, már voltak előttünk, hiszen már égnek a gyertyák, a váza dugig tömve friss virággal, a márványlapon is sorakoznak a cserepes krizantémok. A gyereknek adom a gyufát és a gyertyát, szeret vele bíbelődni, én a rózsákat próbálom a vázába tuszkolni.
Nézem a sírokat, van egy mellettünk, mely kopár és elhagyatott, a fejfa szerint már 10 éve lakják a földjét, de nem láttam még rajta soha friss vagy akár elszáradt virágot. Kemény műanyag koszorúja már mocskos és viharvert, félig a földbe süppedve leledzik. Nézem az évszámokat, nagyon fiatalon halt meg a lány, még azt sem mondhatom rá, hogy nő. Elgondolkodom, hogy miért lehet így elfelejtve amikor egy mécsest tesz le a fiam a fejfa alá. Kicsit elmosolyodom, megsimogatom a fejét, és visszafordulunk az apja sírjához.
Elmesélek egy történetet halkan, még abból az időből amikor pici volt, és apja felettébb nagy harcot vívott a már kúszó mászó fiával, hogy bepelenkázza. Mosolyog és kérdez még, összeölelkezve lépdelünk el a sírtól, és mesélek még csendben végig az úton. Így jó ez, a fájdalom mellé be kell engednünk az emlékezés szívmelengető érzését, hogy túléljük.
Ma Halottak napja van, szeretteinkre gondolunk, akiknek el kellett menniük. Nem mi, vagy Ők döntötték ezt el, hanem mert a sors így akarta, valaki vagy valami így döntött. Számunkra, akik e földi létben maradtak, nem maradt más, mint a beletörődés és a feladat, hogy emlékeiket őrizzük. Lehet, hogy nem megyünk ki minden nap vagy minden héten hozzájuk a temetőbe, de úgy gondolom, hogy mindenki lelkében ott van az a hely, ahová bármikor ellátogathat és gyújthat egy mécsest. Halottak napján fájó szívvel tudatjuk Velük, hogy gondolunk rájuk, és hogy majd egyszer talán újra találkozunk.
