Megszámlálhatatlan mennyiségű vásznat használt el, kicsire összekucorodva a laptopja előtt legalább tízszer megnézte éjszakánként a Casablanca-t és csak azokat a zenéket hallgatta, amik egy-egy szeretőjéhez kapcsolódtak. Irene zöldje, Katie barnasága, Judith érintetlen északi fehérsége mind-mind keveredtek a vásznon, de Nino képtelen volt egy nő-t, SHE-t formálni belőlük.
Az előző részt itt olvashatod
Már reggel mindenki tudta, hogy éjszaka megérkezik a vihar. Hiszen a tengernél, mint egy jó családban, jó előre lehet tudni, ha vihar készülődik. Az ott élők a szél ritmusából tudják, hogy már reggel sem szabad felhúzni a parton a napernyőket, és célszerű a nagyobb motorcsónakokat is kivenni a vízből.
Este 7 körül kezdett vad tombolásba, tulajdonképpen minden átmenet nélkül. Felborította a napágyakat, a padokat, vitte a kövekkel letámasztott egymásra rakott napernyőket, az ottfelejtett macskatálakat és vitte Nino kedvenc papucsát is, amit ott felejtett a parton a pakoláskor.
Csodálta a víz erejét, talán ezért is bérelt előszeretettel tengerparti házakat. Egy év után is hetente legalább egyszer beevezett a barlangokba, hogy újra és újra megcsodálja a víz által megsebesített hatalmas sziklákat.
Nincs egy éve, hogy egy közel ekkora vihar ledöntötte a híres kék ablakot, ami azóta a víz foglyaként nyugszik a tenger alatt.
Ebből a vízből, ebből az erőből merített most a festő a szó szoros értelmében. A természet vad tombolása közben jött rá, hogy mit kell tennie. Hogyan kel életre a NŐ. Tiszta erőből nekifeszült az ajtónak, hogy a hatalmas viharban valahogy az éppencsak embernyi résen ki tudjon surrani a tengerhez.
Nem volt kis vállalkozás a részéről, csak úgy repültek a szél által felkapott dobozok, székek. De tudta, hogy ezt kell tennie. Egy kis tégelyben kavicstörmeléket, homokot hozott, egy másikban a méteres hullámok visszahúzódásakor egy jó adag tengervizet. De persze nem lehetett elég gyors, úgyhogy mire valahogy visszavergődött a házig csurom víz, kosz, sár volt, és néhány méter megtétele után olyan fáradt, mintha a sivatagon kelt volna át. De biztos volt benne, hogy ez lesz az út, amin járnia kell. Megtalálta, hogy keltheti életre a színeit. Hogyan lesz a nő, SHE.
A tengervizet hozzákeverte a festékhez, megtöltve a kéket a tenger lelkével.
Fontos munkáknál maga keverte a festékeit porból, amit addig hígított, amíg el nem érte a kívánt színt. Aztán gondosan kis tégelyekbe zárta, és a címkékre azoknak a festményeknek a címét írta, amelyekhez felhasználta. Így nem volt sárga vagy kék vagy zöld, hanem “Sellő mandarinnal”, “Elátkozott hullám”, “Sóhajtó utcakő”. Ezek voltak Nino színei.
Volt ebben már valami alchímia, ahogy az anyag lelkét keverte össze egy másik anyag lelkével, hogy a vásznon egészen különös életre keljenek. És most a kéket tengervízzel tette sóssá, a sárgához finom homokot kevert a partról, amitől szemcséssé, nehézkessé vált a festék, de a vásznon hullámzó női kebel élettel telt meg tőle. És a tomboló vihar közepén, hallgatva, amint vad haraggal épp székeket, asztalokat borít, Nino – mint valami áldozati szertartáson – megvágta a kezét, hogy a piros festéket a vér színével tegye áldozattá vagy gyilkossá. A lilához leandert kevert, a rózsaszínhez a kaktusz gyümölcsét, a zöldhöz pálmaleveleket tört össze. Úgy dolgozott, mint egy megszállott. Nem evett és nem ivott, egy percre le nem ült. Kint és bent is tomboltak az érzelmek. Patakokban folyt róla az izzadtság, mert a kint dühöngő vihar a műterem kelepcéjébe zárta a nappali forróságot.
És mire reggel, mintha mi sem történt volna kisütött a nap ott állt a vásznon egy nő hullámzón, színesen, tele élettel, érzékiséggel, szomorúsággal, hittel és félelemmel. Ezernyi szín fonódott egymásba, elkülöníthetetlenül. Elkészült SHE.
Nino iszonyú fáradt volt. Olyan állapotban tette le az ecsetet, mint mikor egy kortyot sem iszik az ember és mégis lassan, összefüggéstelenül beszél. A kimerültségtől valószínűleg elájult. Órákon át feküdt a padlón és olyan mélyen aludt, ahogyan csak az tud, aki valóban az igazak álmát alussza. Kifolyt a nyála, és verejtékben úszva ébredt. A festmény még mindig ott volt, és talán erősebben hullámzott, érzékibben hatott, mint mikor elkészült. Kezdtek a színek összeszáradni. A festő csak nézte a képet, és nem tudott betelni vele. Ilyen lenne álmai nője? Az asszony, akit oly sok asszonyból nyert tapasztalás szelidített eggyé?
Ritkán kapott postát, talán évente ha három-négy alkalommal, akkor is jobbára valami meghívót egy kiállításmegnyitóra vagy valami családi eseményre. Kicsit régi, megsárgult boríték volt, egy kávéfolttal a közepén. Olyan volt, mint mikor a kávéscsészéből kifolyik a kávé, és szabályos barna kört hagy maga után bárhol, ahová leteszik.
A barna kávéfolt… Megrohanták az emlékek. Talán nem véletlen, hogy éppen ma írt, hogy éppen ma érkezett meg a levele. Nino SHE-je. A nő, aki az övé volt, de elveszítette. She, aki ebben az életében a másik fele volt, ha emberi életben nézve még oly rövid ideig is. Bármit megtett volna érte, csak éppen azt nem, ami a nőt boldoggá tette volna.
Pedig – ma már tudta – olyan egyszerű lett volna. She szép volt. A legszebb, akit valaha látott. És mindig mindenhol otthagyta a kávéfoltokat. Remegett a keze, amikor kibontotta a borítékot. Hagyaték volt. Néhány fotó, egy levél csak neki, az örök szépségről és szerelemről.
A levél mellett egy kis cetli, más kézírással, hogy Normandiában, július 10-én lesz a temetés. Várják. Ez volt a kívánsága.
A festő felnézett a festményre, She-re, a nőre, aki az éjjel még minden nő esszenciája volt. Tudta, hogy tévedett. Tudta, hogy mindig csak egy nő volt, akit az összesben keresett. Csöndesen levette a festményt az állványról és új vásznat tett rá. Egy halvány barna festékbe mártott vékony ecsettel, szinte egyetlen vonallal rajzolta meg SHE-t. Közben kései siratóként csendesen folytak a könnyei. A képet gondosan becsomagolta, és az alábbi szöveggel küldte el a cseh milliárdos megrendelőnek.
“SHE, ha igazán a nagy Ő, akkor a férfival alkotott egysége által válik egésszé. Ha valaha érezte ezt az érzést, akkor tudja miről beszélek. Ez nem egy szerelem a sok közül, nem sok nő összessége. Ő egyedi. Senkihez sem hasonlítható. Ha érezte, tudja, ez olyan mély összetartozás, amelyikben a sejtek vonzzák egymást, és egyesülnek minden pillanatban. Így én nem színezhetem ki az ön képét. Csak maga teheti azt meg. Küldök egy festékkészletet is. Bekevertem tengervízzel, homokkal és vérrel. Használja azt a színt, amit a szíve diktál.
És megenged egy személyes megjegyzést? Ha él még, aki valaha Ő volt, keresse és ölelje meg nagyon szorosan! Akkor újra életre kelnek mindketten.”
Lassan ment le a nap aznap este, vihar sem készülődött, a tenger is nyugodtan hullámzott. Nino újra és újra elolvasta a levelet. Pontosan emlékezett arra a vasárnap délutánra, amikor megbántotta Őt. Örökre.
Megérintette a kávéfoltot, mintha ezzel megérinthetne valakit, akit nagyon szeretett. Mintha a sejtek újra összekapcsolódnának. Az arcán végigfolytak a könnyek. Szeretett. Olyan szerelemmel, amit csak a tenger érthet meg. Hosszan, nagyon hosszan gyalogolt befelé a hatalmas vízbe, de tudta nem ma lesz élete utolsó napja.
Élete utolsó napja egy vasárnap délutánra esett.
fotó: Pinterest
