A „siettetett gyerekek” kifejezést David Elkind, amerikai gyermekpszichológus használta először. Több, mint két évtizede vette észre, hogy a gyerekek egyre többször nem életkoruknak megfelelő helyzetbe kerülnek, és mind több olyan inger, ráhatás éri őket, ami nem felel meg annak az életszakasznak, amiben vannak.
Jó pár évvel ezelőtt, a gyerekek fő tevékenysége a játék volt, azon túl, hogy esetenként testvéreikről gondoskodtak, felügyeltek rájuk, vagy besegítettek a házimunkába. Később az iskolai tevékenység került előtérbe, de ez nem ment a játék, a társas kapcsolatok kialakulásának rovására. Az együtt töltött idő, a tevékenységekben való elmélyülés észrevétlenül fejlesztette a személyiségüket, és bizonyos erőt is adott nekik, hogy megélhessék érzelmeiket, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Az öröm és siker mellett nagyon fontos volt, hogy kudarcaik mentén épüljön a személyiségük, hogy megtanulják megfelelően kezelni a társaik reakcióját vagy önmagukét. A játék során belehelyezkedhettek különböző szerepekbe, ami segítette őket abban, hogy később ezek által könnyebben alkalmazkodjanak. Ma egészen máshogy van ez.
A gondozás, gondoskodás, valamint a nevelés helyett a fejlesztés lett a legfontosabb. A mai gyerekek nem tudnak már békésen eljátszani, netán unatkozni, mert a média és az internetes fórumok azt sugallják, hogy mindig valami „okos” dolgot kell csinálniuk. Egyre kevesebb olyan játékszert hoznak forgalomba, amely úgymond nem jó semmire, mert a cél a fejlesztés.
Mintha mindent siettetni akarnánk, és megijedünk, ha a gyerek nem úgy halad, ahogy az elvárható lenne. A szülői oldalak, csoportok tele vannak javaslatokkal, amelyek azt sugallják, hogy ha nem sietnek, ha nem elég kreatívak, akkor lemaradnak. Figyeljük csak meg, hogy a mesekönyvek mennyire háttérbe szorultak, kicsit a lesajnálás határára kerültek, mondván, nem kap belőlük semmit az ember. Sokan rettegnek a régi meséktől, mert szerintük brutálisak, gondoljunk csak a Piroska és a farkasra, vagy Hófehérke mostohájára. Nem képesek elfogadni, hogy a gyerek nem úgy vizionál, ahogyan egy felnőtt, és a jó és rossz közötti konfliktust, a jellemfejlődést épp ezekben a mesékben találja meg leginkább anélkül, hogy szájbarágóan tudatosítanánk velük. A gyerek nem horrorfilmekben él, jó esetben nem is lát hasonlót sem, még akkor se, ha a szülők szívesen nézik.
A rengeteg foglalkoztató füzet, a szakkörök, amelyekre óvodásként járatják a gyerekeket, nem olyan hasznosak, mint hinnénk. A kisgyereknek mindez kötelesség, figyelmet igényel, és nem is lenne baj ezzel sem, ha nem esnének át a ló túlsó oldalára. Sokan elvárják, hogy olyan tudással rendelkezzen egy gyerek, amire nincs szüksége, de lehet vele villogni. A gyerek nem vásári majom, akit szerepeltetni kell, hogy hasznos és kiváló szülőnek érezhessük magunkat.
Mindeközben elmarad a nevelés, a mindennapi szokások elsajátítása, az egyszerű tevékenységek elmélyítése, így hatévesen nem tudnak orrot fújni, felöltözni, cipőt kötni, vagy egyszerűen együtt játszani a másikkal, mert nem volt rá alkalmuk, ugyanis egyik foglalkozásról a másikra vitték, hogy okvetlenül megtanuljon angolul, hogy agyagozzon vagy táncoljon. A foglalkozások, játszóházak szervezői elhitetik a szülőkkel, hogy azáltal, hogy részt vettek valamin, különleges képességek mentén fognak fejlődni, és biztosan olyasmiket fognak megtanulni, amit addig sehol.
Figyeljük csak meg, hogy az egészen kisgyereknek mennyire nincs szüksége millió ingerre, és egy kulcscsomó, egy zörgő újságpapír vagy zacskó mekkora örömöt tud neki okozni. Felesleges bombázni játékokkal, hiszen a legjobban a külvilág érdekli, arról nem is beszélve, hogy a gyerekek a felnőtteket követik. Ha azt látják, hogy a szülő sokat telefonozik, vagy nyomkodja a laptop billentyűzetét, ő is akarni fogja, de nem annak különlegessége miatt. Pusztán a minta miatt.
Egy gyerek életében az állandóságnak és a nyugalomnak van a legnagyobb szerepe. Nem kell programról programra rángatnunk őket, csakhogy elmondhassuk, jó szülők vagyunk. Ha hagyjuk a gyereket, hogy saját tempójában fedezze fel a világot, hogy kavicsokat gyűjtsön, hogy megleshesse a hangyák vonulását, vagy egy-egy csiga csúszását-mászását, sokkal többet teszünk érte, mint a századik dinós könyvvel vagy a vulkánok kialakulásának történetével.
Az emberi idegrendszernek, pláne gyerekkorban nincs szükség ennyi változásra. Ezt csak a média hiteti el, és azon cégek, vállalkozások, amelyek arra építenek, hogy bizonyítani szeretne a szülő. Mindez mögött anyagi érdek húzódik. Tudatosan ellen kellene állnunk, és meg kellene értenünk, hogy manipulálnak bennünket, és általunk a gyerekünket is.
Ha nem hiszünk ebben, lessük csak meg a kicsiket, milyen elmélyülten tudnak babrálni a legegyszerűbb eszközökkel is. Ha jó szülők akarunk lenni, akkor legyünk velük sokat, meséljünk, beszélgessünk. Tanítsuk meg gyerekeinket, hogyan fejezzék ki magukat, vagy, hogy hogyan viseljék el a kudarcot! Még fontosabb megértetni, hogy nem szabad feladniuk, és újra meg újra próbálkozniuk kell, ha valamiben nem érnek célt azonnal. Ezen túl, hogy hány vulkán van Hawaiin, igazán századrangú kérdés.
Kép forrása: Pinterest
