Ha megkérnénk egy tucat embert, legfőképpen nőt, hogy a múlt századból mondjon stílusos nőt, aki hatni tudott az emberekre megjelenésével, a külsejével, aki csodálatot ébresztett, nőkben, férfiakban egyaránt, biztosan elég színes lenne a paletta. Egyetlen nő viszont biztos benne lenne a legjobb 10-ben, talán a dobogóra is kerülne, mert ő olyan Nő volt, aki maga volt megtestesült finomság, kellem. Ahogy lépkedett, ahogy mosolygott, ahogy rátekintett másokra, és ahogyan élt. Talán az is benne volt a lényében, az sugárzott ki, hogy kevesen nem szerették. Ő Audrey Hepburn.
Londonból első utam alkalmával anno az ő képét hoztam magammal plakát méretben. Egy csodás képet az Álom luxuskivitelben c. filmből. Finoman, lágyan mosolyog a plakáton, szemében a fény, de mindene azt sugallja, hogy itt vagyok, szép vagyok, kedves és jó, nem láthattok soha kitérdesedett tréningnadrágban, nem láthattok soha kócosan, ápolatlanul.
Persze tudom, hogy ez egy kép, csalóka pillanata a valóságnak, de évek óta nézem, és minden nap csodálattal tölt el, hogy van egy nő, aki a háború után nő tudott maradni, akinek ruháit látván a legtöbb nőt elfogja a sárga irigység. Nem azért, mert ezek a ruhák drágák vagy különlegesek, persze azért is, meg mert Givenchy kedvenc modellje, egyszersmind múzsája. hanem amiatt, amit ad a lénye, amit közvetít láthatatlan szálakon…Olyanok, mint ő nem tudunk lenni. Felesleges maga a próbálkozás is. Hiába öltözik be néha egy-egy színésznő Audrey Hepburn-nek, nem és nem…Valami mindig hiányozni fog. Hát akkor egy hétköznapi nőnél mekkora nehézségbe ütközik ez?
A ma élő nők többsége, valljuk be, tucatnő.
A tinik legfőképp, mert bár szenvednek attól, hogy ő különlegesek akarnak lenni, annak rendje-módja szerint beállnak a borzalmas cicanadrágos sorba. Fennen hirdetnék, hogy különlegesek, de mindnek egyenes, barna haja van, gyakran lófarokban, és legyen bármilyen karfiolos a combjuk, bármekkora méretű a fenekük, felveszik a cicanadrágot, mert azt fel kell venni, hiszen az a trendi…Ha néha látnák a tükörben magukat, elborzadnának. De nem mernek mások lenni. Csak szóban. Így a tükör elkerülendő vagy elég akkora, amekkorában kisminkelhetik a szemüket.
A családanyák a gyerekem van-álca mögé bújnak. Amíg apró, addig a játszótérre minek öltözzenek fel? A homokozónak? Oviskorú gyereknél a siettünk-szindróma, s mire iskolás lesz a gyerek, egyszerűen elfelejtik, hogy valaha nem csak anyák voltak.
Jól van az, nem baj, ha reggel zsíros a hajam, kit zavar, amíg a gyerek kiugrik a suli előtt a kocsiból, nem látja azt senki…Mindenre találnak mentséget. Elvégre a kényelem nagy úr…
Viszont, ha látnak egy nőt, aki a tükörben önmagára tud mosolyogni reggelente, ízekre szedik.
Hogy ez lóg rajta, hol az, hogy vastag a bokája, hogy ez a hajszín nem illik hozzá, hogy a kora nem a ruházatának megfelelő és fordítva.
A stílus egyszerűen nem más, mint merni jól érezni magunkat olyasmiben, ami nem köszön vissza a kínai boltok kirakatából. Merni kibújni a gyerekem van, feleség vagyok, elvált vagyok, elhagyott vagyok-burokból. Merni csak nőnek lenni. Olykor. Néha. Vagy mindig. Annak, aminek születtünk, amire legfőképp hivatottak vagyunk. Csak utána kellene jönnie minden másnak.
Úgy ahogy a hároméves kipróbálja az anyukája rúzsát, ahogy tipeg az első magas sarkúban, amit kicsempészett a gardróbból….Na, akkor vagyunk először, igazán vérbeli nők. Onnan viszont sokan ezt elfelejtik…
Kép forrása: Pinterest
