Van abban valami nyugtalanító, ahogy ma Magyarországon beszélünk vagy nem beszélünk egymással. Nem vitatkozunk, csak támadunk. Régen a vita érveléssel megtűzdelt párbeszéd volt, ma puszta szócsata, amely nem vezet sehová. Nincs más célja, mint a másik legyőzése és eltiprása. Nem akarunk elgondolkodni azon, amit a másik mond, mert rettegünk attól, hogy kőbe vésett nézeteinket meg kell változtatni. És ha ez bekövetkezik, összedől a világ. Pedig még a Biblia is jelentős változásokon esett át, hiába hittük, hogy minden szava szent és rögzített.
Ma egy fiatalnak nem lehet véleménye, mert tapasztalatlan, mondják, miközben nincs olyan dolog a világon, legyen az bárminemű változás, forradalom, amit ne fiatalok indítottak volna el. Mégis sokan lenézéssel és még nagyobb becsmérléssel fordulnak feléjük, majd arra hivatkoznak, hogy a helyes utat, csak az idősek ismerik. Sajnos, ennek levét issza a ma társadalma.
Az idősek szava azért nem mérvadó, mert ők már megtették, amit megtehettek, mondja, aki ifjú, és lám, mi lett belőle, hanem mert nekik más a motivációjuk, ha egyáltalán maradt. Nálunk ha valaki kövér, akkor fogja be a száját, hisz dagadt disznó, ha meg sovány, akkor se akarjon okos lenni, nincs neki mire. Mindenki a saját igazságát szajkózza, és nincs az a pillanat, amelyben elgondolkodik azon, hogy aki beszél, miért és hogyan alkotott véleményt. Nem érdekli. Ha nem azon az oldalon áll, amelyiken ő, akkor dögöljön meg. Ha nem elég rafkós, ha kimondja, hogy vannak jobb társadalmak, szabadabbak, gazdagabbak, akkor azt vágják a fejéhez, hogy nem tudja, milyen az ínség, a háború, jobb, ha hallgat. De felmerül a kérdés, hányan vannak még olyanok, akik éltek át háborúkat?
Ma mindenki imindenre reagál, de nem azért, mert azt hiszi, hogy a gyors jelenlét kedvez a gondolatoknak. Egyáltalán nem, mert a legtöbb ember nem tájékozódik, nem nézi meg a forrásokat, ész nélkül elhisz mindent, amit nagyon sokszor hall. Ha valaki ezt szemébe mondja, nem jut el arra a pontra, hogy fontolóra vegye, hogy átgondolja, hanem a dacos akkor is-sal jön, és ezzel nem is tud mit kezdeni a másik.
Az ellenvélemény-megformálót ma hazánkban hazugnak és ellenségnek bélyegzik és ahelyett, hogy mérlegelnék a hallottakat, inkább közlik, hogy ők nem akarnak ezzel foglalkozni. Az emberek nagy hányada gúnyos, és lekezelő modorban intéznek el bárkit, aki mellett kevesebbnek érzik magukat. Pedig a vita lényege az lenne, hogy a másik gondolatait is megértsük, hogy rájöjjünk arra, mi motiválja.
Mindezzel egyidőben a sértődékenység is felerősödött. Mintha egy vélemény, egy másik nézőpont nem egy lenne a sok közül, hanem ítélet rólunk. Egy rosszul értelmezett mondat, egy hangsúly, amelyet mi másnak hallottunk, azonnal lavinát indít el.
Ma mindenki mindenki ellen küzd. Táborok vannak. Pártok, jobb és bal, kövér-sovány, fiatal-öreg, nő és férfi. Az emberek bizonytalanok és tehetetlenek. Úgy érzik, nem irányíthatják sorsukat, sajnos erre nagyon sok évszázad alatt tanították meg őket. Nem tudják, hogy mihez van joguk, hogy milyen lehetne az az élet, amelyről csak álmodoznak, de a szomszédos országokban jelen van. Mintha elhinnék, hogy nekik nem jár a jobb, és azt sorolják, hogy csak rosszabb ne legyen, csak elégedjünk meg azzal, amink van. Ugyan miért? Miért nem szabad többre vágyni, jobbat akarni? Szüleink, nagyszüleink nem azt szerették volna, hogy nekünk könnyebb életünk legyen? Mi miért nem akarjuk?
Vitatkozni bátorságot kíván. Így a legtöbben lemondanak róla a békesség kedvéért. De miféle béke az, amely csak megalkuvást hoz? Miért nem figyelünk türelemmel másokra, hátha ők felismertek valamit, amit mi nem? A világ nem fekete és fehér, és mi nem birtokoljuk az örök igazságot. Nem is létezik.
Ma hazánkban nem vagyunk képesek emberként tekinteni egymásra. Címkéket ragasztunk egymásra, és azt hisszük, a vélemény, maga az ember. Pedig csak egy adott helyzet szüli. A vita nem luxus, hanem az együttélés feltétele. Azé az együttélésé, amelyben lassan elvesznek a beszélgetések, mert sem próbáljuk megérteni egymást, annál inkább földbe döngölni. Már nem az a kérdés, hogy akarunk-e vagy merünk-e vitázni, hanem hogy képesek vagyunk-e beszélgetni a másikkal anélkül, hogy a torkának ugranánk.
A vita lezárása nem lehet annyi, hogy akkor is nekem van igazam, akkor se hallom meg, amit mondasz, akkor is pusztuljon mindenki, aki nem mellettem van. Ez az emberséges viselkedés legalja, hiszen csak a rosszindulat van benne.
Kultúránk, olvasottságunk, nyitottságunk évtizedek óta csökken. Tisztelet persze a kivételnek, de nem attól ember az ember, hogy meg tudja tölteni a kosarát, majd a bendőjét, és húsvétkor sonkát és franciasalátát tesz az asztalra, mondván, ez a hagyomány. Attól maradhatunk valóban egy ország polgárai, hogy nem a rosszindulat, az irigység és a mérhetetlen düh motivál bennünket.
Egy országban, amely jól működik, állampolgárai nem akarják megölni azokat, akik másokra szavaznak, mint ők, nem gyűlölködnek családtagjaikkal, ahol nem attól érzi magát jól valaki, ha megiszik egy kávét, ami a luxus csúcsa.
Ehelyett becsülettel dolgozik, segíti a közösséget, adót fizet, nem akar csalással meggazdagodni, és ha bajba kerül, működik a szociális háló, tehát nem kell attól félnie, hogy az utcán köt ki. És ez csak az alap.
Egy boldog országban az emberek nyaralnak, színházba, koncertekre járnak, megállnak az utcán szót váltani egymással, és nem fordulnak senki ellen, akit hibásnak éreznek a saját sorsukért, hanem arra törekednek, hogy megoldják a problémáikat. Egy elégedett országban az oktatás és az egészségügy nem vegetál, hanem állampolgárait segíti. De mi ettől messze vagyunk, és ha valaki ezt szóvá teszi, azonnal liberális, kövér, öreg, idióta, fenekén van a tojáshéj, ostoba, nevetséges és még sorolhatnánk…
Ma nem szabad szólni, nem szabad többet akarni, nem szabad jobbra vágyni, mert az ember hirtelen olyan támadás-cunamiba kerül, amelyből ép bőrrel alig kerülhet ki?
Hogy voltak-e jobb világok, nem tudjuk. Csak olvasunk, vagy hallunk róluk, de nem akarjuk elfogadni. Hogy vannak-e? No, azt sem, mert akkor fájna bevallani, hogy mi nem a világok legjobbikában élünk, ahogy azt is, hogy talán elég nekünk a gyenge minőség és megszokott langyos semmi, hiszen jobbat alig tapasztaltunk.
(És szabad vitatkozni, de nem anyázva, szitkozódva vagy épp minősítgetve!)
Fotó: Yan Krukau: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-no-problema-beszel-7640479/
