Mereven bámult az asztalon lévő fémkazettára. Alig várta, hogy a banki alkalmazott magára hagyja, s végre kinyithassa a széfet.
Kivette a kulcsot és felhajtotta a tetejét. Különös dolgokat rejtett. Egy vörös koktél ruha, hozzá illő tűsarkú, egy tulipán medálos nyaklánc bársonydobozban és egy elegáns, bíborszín retikül, amit óvatosan kiemelt és izgatottan felpattintotta zárját. Volt benne egy repülőjegy Sydney-be, egy köteg pénz és egy levélke. Azt hitte, a szíve menten megáll és holtan rogy össze a páncélterem padlójára, de erőt vett magán és elolvasta, mi áll a kézzel írott lapon.
Kedves Anna!
Talán már nem is emlékszel rám, de bennem mély nyomot hagyott egyetlen, egyben utolsó találkozásunk. Tudom, hogy sok idő telt el azóta, de úgy érzem, hogy annyi mindent kaptam Tőled abban a néhány órában, amit veled töltöttem, hogy ideje viszonoznom. Letétbe helyezem ezt a kazettát abban a kisvárosi bankban, ahol élsz és megismertelek, hogyha netán életemben nem lesz módom, legalább halálom után teljesíthessem az álmod, amiről meséltél nekem. Szóval, ha e sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok az élők sorában. Sajnálom, hogy így alakult, és tudnod kell, hogy aznap beléd szerettem és azóta is minden egyes reggel úgy ébredek, hogy ez az érzés tart.
Szeretlek,
Peter
Megremegett a lába, kezéből kihullt a papírlap, le kellet ülnie, nehogy összeessen. Patakokban folytak könnyei, ahogy rátört a régmúlt emléke.
A borongós nap, amikor besétált pici kávézójába a jóképű, titokzatos férfi, és ő forró itala mellé törülközővel kínálta. Aznap a sármos idegen volt az egyetlen vendége, de nem bánta, csodás napot töltöttek együtt az üzlet barátságos melegében, hosszú beszélgetésbe merülve, megfeledkezve a külvilágról, puha csókkal köszöntve az estét, forró öleléssel zárva az éjszakát. Elárasztották az érzések. Emlékezett, hogy említette neki az operát… Azt hitte, a férfi már rég elfelejtette és számára csupán futó kaland volt e röpke légyott, és soha többé nem hall már felőle. De tegnap felhívta egy ügyvéd, hogy valaki letétbe helyezett egy széfkulcsot számára. Valami örökség…
Percekig küzdött könnyeivel, mire annyira meg tudott nyugodni, hogy hazamehessen. Néhány nap múlva feltűzött hajával óvatosan lépdelt a Sydney-i Operaház elegáns lépcsőin. Karcsú alakján merészen feszült a vörös ruha, úgy érezte, mindenki őt bámulja a hallban, ezért megcélozta az egyik pazar erkélyt, hogy a tömegtől megszabadulva kiszellőztethesse fejét. A balkon kőkorlátján smaragd moha vert tanyát. Hanyag mozdulattal kiengedte haját, a hűs esti szellő cirógatásai megborzongatták, talán még sosem érezte ilyen csodásan magát. Azután rátört a szomorúság. Milyen kegyetlen áron élheti mindezt át… Halott a férfi, kinek köszönheti e csodát. Arcáról kövér könnycsepp hullott alá, fojtogatta a kitörni vágyó zokogás, halk sóhajjal nyugtázta sorsát, mikor egy puha tenyér óvatosan megfogta vállát. Megpördült, hogy számon kérje e pimasz tolakodást, de egy hang sem tudta elhagyni torkát, a férfi, kit holtnak vélt, egyenesen előtte ált.
– Mégis hogyan…?! – nyögte erőtlen, de a férfi puha csókja betapasztotta ajkát.
– Hallgass kérlek… – húzta magához a lányt. – Éljük át együtt a csodát!
