Amikor kilépett a szürke fémkapun, elvakította a nap. Kezét a szeme elé kapta, hófehér bőrét szinte égette az a fény. Gyalogolt egy keveset, megmozgatta az izmait, jóleső bizsergés járta át a testét. A megállóban udvariasan beállt a sorba, közben megszámolta a felhőket az égen, sok volt a felszálló.
Nézett ki a villamos ablakán, alig ismert rá a megszokott helyekre. Csak néhány év, és minden megváltozott. A háztetőkön moha zöldellt, a falakról sebesülten lógott a vakolat néhány darabja, az ablakkeretek megvetemedtek, mintha megrázta volna őket egy hatalmas vihar.
A belvárosban szállt le, járta az üzleteket, bámulta a kirakatokat. Mennyire vágyott már erre az érzésre! Az utcán percekig méregette a tenyerében az új telefon súlyát, simogatta a kijelzőt, mintha egy régi kedvesnek küldene kódolt üzeneteket.
Amikor elfáradt, leült a téren egy vörösre festett padra. Mellette tulipánok, jácintok és primulák nyíltak, kora tavasz volt a városban. Szökőkút spriccelt ezernyi vízcseppet a magasba, szivárványívet festett mögöttük a fény.
Egy kartondobozból elővett egy új cipőt, fekete és fényes volt a bőr, mélyen beszívta az illatát, mielőtt felhúzta a lábára. Lehajolt, gondosan masnira kötötte a fűzőt. Gyerekek szaladgáltak körülötte, nevettek is, a hangjuk magasra ívelt, aztán megtapadt a fák kopár ágain.
A farzsebéből elővett egy barna fésűt, végighúzta kócos haján, óvatosan kigubancolta a csomókat, néha felszisszent a fájdalomtól. Ezt még az apjától tanulta, ezerszer látta, ahogy végigfutott a fésű a brillantinos hajon, elölről hátra, egészen a tarkóig. Ha mégis kibújt valahol egy tincs, az anyja gondosan lesimította azzal a csontos kezével. Ez maradt tőlük az egyetlen örökségem, ez a mozdulat, gondolta, és percekig csak bámult maga elé.
Anyának is a sárga rózsa volt a kedvence, jutott eszébe váratlanul, aztán lenézett az ölében fekvő csokorra: aranyló szirmok bújtak elő a vékony papírból.
Elővette a mobiltelefont, s egy pillanatra behunyta a szemét, hogy felidézze azt a régi számot, hogy előhívja az emlékeiből, mert már rárakódott az a sok-sok év. Számolta, ahogy kicsörög, remegett a lába, összeszorította a térdét, hogy ne lássák, mert ezt a félelmet csak ő ismerheti, senki más.
– Édesem – súgta – itt vagyok a közeledben. Kiengedtek. – Amikor a vonal túlsó végéről megérkezett a válasz, felpattant, és izgatottan fel-alá járkált a téren. A cipő sarka ritmusosan kopogott a köveken.
– Nem – csattant a hangja –, az nem lehet. De hiszen csak öt év volt. Mindig az eszemben jártál, tudod, az a nap, amikor jöttél felém abban a tűsarkú cipőben.
Az emberek közelebb óvakodtak, mintha puha béléssel védenék azt a teremtett világot, amit magával hozott az a fekete hajú férfi.
– De hiszen gyűrűt is vettem, kedves, most láthatnál, ahogy itt térdelek, és várom a válaszodat… Hát persze… Értem.
A meglendített kar íve megkavarta a fülledt levegőt. A mobiltelefon a díszkőre esett, nagyot csattant, apró darabokra tört. Az emberek riadtan szétrebbentek, hazafelé indultak.
Pár perc múlva sziréna hangja hasított a csendbe. Egy férfi állt a szökőkút közepén mezítláb, a haja vizesen hullott a vállára, a pólója, nadrágja elázott, a foga vacogott. Két marokkal locsolta magára a vízcseppeket, és szédülten nevetett.
A kút mellett egy kartondobozban fekete cipő, rajta egy fésű, a fűzőjére kötve egy gyűrű. A téren sárga virágszirmokat sodort a szél.
Kép forrása: Pinterest
