Pirkadat… Kint az utcán már elindultak az emberek a munkába. Ropog a talpuk alatt, a megfagyott hó. Benézek a kályhába, hátha ma nem látom olyan üresen kormosnak mint tegnap. Ugyanolyan hideg. Mitől változott volna? 2 napja elfogyott a tűzifánk, és csak holnap kapok fizetést.
Kibírjuk. Ki kell bírnunk. De a gyerek?
Lassan keltegetem. 3 óriási paplanba csomagolva nyújtóztatja kicsiny testét.
– Anyaaa? Miért nem meleg a kályha?
Mit mondjak neki? Hogyan értessem meg vele, hogy ma még azért tud vinni egy zsíros kenyeret az iskolába tízórainak, mert nem tűzifára költöttem hét elején az utolsó 2000 forintot?
– Jönnek a kéményseprők kincsem, s a forró kályhában megégetné a kezét a bácsi. Erőltetem ki magamból a hazugságot.
– Jaaa, akkor értem már! – válaszol berekedt hangon.
Kezemmel megnézem homlokát, tűzforró. Hogy vigyem így iskolába? Hogy megyek így dolgozni? Nem válaszol senki a feltett kérdésekre, én meg öntudatlan állapotban öltöztetem fel lázas gyermekem, és összegömbölyödött testét magamhoz szorítva, az orvosi rendelő felé veszem az irányt. Türelmesen ül a váróterem zsivajában a térdemen, és nézi a többi gyermeket.
Sorra kerülünk. A orvos megvizsgálja, majd elsuttogja a lesújtó ítéletet.
– Tüdőgyulladás.
– Felveszik az osztályra?
– Felvegyük? – kérdezi, miközben zsebét széjjelhúzza, és vár.
– Dr. Úr, nincs tűzifánk... – nyögöm ki elcsukló hangon.
Elpirosodik, és már írja is a beutalót.
Megmenekültünk.
Ha egy hétig benntartják, s addig nem fűtök, akkor szülinapjára meg tudom venni a tortát. Széles mosollyal arcomon rohanok a munkahelyemre, és azon gondolkodom, milyen szerencsések vagyunk…
