Nóra elmélázva rendezgette csokorba a tulipánokat. Szép, tarka bokrétát kötött a többi, előre elkészített csokor mellé. Ezek igen népszerűek voltak a Patak utcai, apró, takaros virágüzletben. Nóra arra gondolt, valahol szomorú, hogy ma már a férfiak nem tudakolják meg, mi szívük hölgyének kedvenc virága – neki, személy szerint a tulipán volt – nem ácsorognak itt félszegen, izzadva, nagy nehezen kigondolva, mi legyen abban a bizonyos csokorban, amit egy-egy fontos alkalomra szánnak. Ennek a korszaknak leáldozott, ma már csupán olykor-olykor téved be ide egy-egy férfiember, aki időt és figyelmet szentel eme szertartásnak. A többség még csak azzal sem fárad, hogy szemkontaktust teremtsen a szép eladólánnyal, azonnal a kész csokrokat mustrálja, legfeljebb három másodpercig, a pultra dobja a pénzt, elköszön, majd a választott bokrétával távozik, hiszen neki drága az ideje. Nóri eleinte csalódott volt emiatt, ám mára megszokta, sőt, igazából el is fogadta a helyzetet. Ez van, felgyorsult a világ.
Kész. Megcsodálta a kezében tartott csokrot. Arra gondolt, milyen szerencsés lesz az a hölgy, aki kapja. Megkerülte a pultot és az utolsó üres vázába helyezte a virágkölteményt. Még egyszer beszívta az illatát. Mellé biggyesztette az árát jelző kis táblácskát, majd felegyenesedett.
Kinézett az ablakon. Reggel óta folyamatosan esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Valószínűleg ezért kerülik el ma a vevők, gondolta. Összébb húzta a kardigánt falatnyi nyári
ruháján és az üvegajtóhoz lépett. Saját maga tükröződését látta benne – a hosszú, vörös hajat, a mohazöld szemeket, a finom vonalú, telt ajkakat és a szeplős arcocskát. A képre hirtelen árnyék vetült, olyan váratlanul, hogy a lány összerezzent ijedtében. Ösztönösen hátrébb lépett, amint egy sötét alak rontott be az üzletbe, kisebb özönvíz kíséretében. Ám, amint az illető lehúzta a fejéről sötétkék esőköpenyének kapucniját és rámosolygott, Nórának minden rossz érzése elpárolgott.
– Balázs! – kiáltott fel és a fiú nyakába ugrott, mit sem törődve azzal, hogy csuromvizes
lesz. Bármennyire is küzdött ellene, még a könnye is kicsordult.
– Meglepetés! Szia Nórika! Jaj, ne, összevizeztelek! Jó, jó, na… – érzékenyült el végül az
ázott lovag és engedte magát elveszni a lány forró ölelésében. Szorosabbra fonta
körülötte a karját és feje búbját puszilgatta.
A férfi régi jó barátja volt, általános iskolás koruk óta. Pár hónapja külföldre távozott, sürgős, családi ügyben és valahogy ott ragadt. Nóri addig nem is volt tisztában azzal, mennyit jelent neki a srác, amíg el nem ment. Nem volt itt többé, hogy megossza vele az élményeit, hogy kikérje a véleményét, hogy átugorjanak egymáshoz megnézni egy jó filmet, esetleg főzőcskézni, vagy, hogy elmenjenek együtt bulizni egy jót a barátokkal. Természetesen tartották a kapcsolatot online, amennyire lehetett, ám az nem volt ugyanaz, ráadásul a videohívások, csevegések száma is egyre ritkult, míg végül a lány úgy érezte, nincs értelme tovább. Már-már elkönyvelte örökre elveszített barátnak Balázst, akibe – mint utólag rájött – szerelmes volt. Erre most itt állt, életnagyságban és csuromvizesen és olyan, de olyan jó volt a karjai közt, hogy az sem érdekelte, mennyire ázik át a haja, a ruhája. Percekig álltak így, majd Balázs finoman a lány álla alá nyúlt hüvelykujjával, megemelte az arcát, hogy a szemébe nézhessen. Ekkor vette észre a könnyeket.
– Nóri, kicsi lány, te sírsz? Menjek vissza?
– Eszedbe ne jusson, te! Mennyi időre jöttél, mikor érkeztél és… hogyhogy itt vagy?
– Hű, mennyi kérdés! Mit szólnál, ha vacsora közben mesélnék el mindent? Mondjuk…
Ma este? Ráérsz? Vagy randid van, szépségem?
– Nincs más programom és hat lóval sem lehetne ma este visszatartani attól, hogy veled
vacsorázzak!
– Ó, megkönnyebbültem. Úgy látom, hétkor zársz, akkorra itt leszek érted. Megfelel?
– Hogyne, tökéletes!
Balázs, amilyen szélvész módjára érkezett, úgy rohant ki az üzletből. Nóra szíve ketrecbe zárt kismadárként zakatolt mellkasában. Ezernyi kérdés cikázott a fejében: miért nem csókolt meg? Nem szeret engem? Viszonzatlan, amit érzek? Miért jött vissza? Jesszusom… Mi van, ha be akarja mutatni a jövendőbelijét? Nem, az nem lehet…
Ilyen és ezekhez hasonló, kínzó gondolatok és testi tünetek társaságában vánszorgott az idő, elviselhetetlen lassúsággal. Végül hét óra előtt tíz perccel kitette a „ZÁRVA” táblát az
üvegajtóra. Addigra az eső is elállt. Hátra szaladt az öltözőfülkébe, szögre akasztotta a kis
kötényt, papucsát egy vödör friss moha mellé tette szépen és belebújt tűsarkú szandáljába.
Vetett magára egy pillantást a tükörben. Nagyjából elégedett volt, de azért rettenetesen izgult. Ekkor zörgettek a kis üvegajtón. Megérkezett! Végre!
Balázs úriember volt – kinyitotta neki a kocsi ajtaját, amikor megérkeztek, kisegítette, előre engedte az étteremben és bent is végig nagyon figyelmes és előzékeny volt. Mindenről beszélgettek már, ám érezni lehetett, hogy valami fontos még nem hangzott el. Épp megrendelték a desszertet, amikor a férfi elszánta magát és megszólalt.
– Nóri… Azért jöttem haza, mert meghalt az apám.
– Istenem, Balázs, úgy sajnálom! Nem is tudtam! Mikor? Hogyan? És…
– Ne, ne, semmi gond, tényleg, nem… nem erről akartam veled beszélni. Illetve majd
később, most figyelj, én… Örököltem. Nagyon-nagyon sok pénzt. Tudod, miután régen
elhagyott bennünket, fogalmam sem volt arról, hogy ennyire gazdag ember volt.
Valamint azt sem fogtam fel, hogy… TE mit jelentesz nekem, amíg el nem szakadtunk
egymástól.
– Én ezt nem értem, Balázs. Hiszen hiába kerestelek egy ponton túl, te mintha…
Szándékosan akartad volna megszakítani a kapcsolatunkat. Ez nagyon, de tényleg,
iszonyúan fájt, viszont nem akartam rád erőltetni magam.
– Jaj, kicsi Nórim, édesem! – Balázs két kezébe fogta a lány kezeit. – Hidd el, szó sem
volt ilyesmiről! Azért tűntem el, mert ez alatt a pár hónap alatt nyilvánvalóvá vált
számomra, hogy… Beléd szerettem. Te vagy a lelki társam. Kész tervekkel akartam visszajönni. Amíg nem tudtam, hogy sikerül-e mindent elintézni, nem akartam
jelentkezni. Iszonyúan hiányoztál, minden nap! Ám úgy akartam ismét megjelenni az
életedben, hogy már tudjak is nyújtani valami… kézzel foghatót. Nos, megvettem a
virágüzletet. Neked. A te neved szerepel a tulajdoni lapon, úgyhogy azt kezdesz vele,
amit csak akarsz. Mindemellett pedig megvettem azt a rönkházat fenn, a domboldalon,
az erdőben, amibe évekkel ezelőtt úgy beleszerettél. Emlékszel? Azt mondtad, igazi
álomotthon… A miénk, ha te is akarod. Szóval, kicsi Nóri? Mit mondasz? Leszel a
feleségem? Így kérte meg apám anyám kezét. Ez a legszebb, közös történetük, amit mindig elmeséltek a házassági évfordulójukon és amit haláluk után, azon a jeles napon, minden évben elmesélek én is a lányomnak.
