Szerelmes lettem. Véletlenül és nagyon. Nem hittem volna, mert nincs már ilyen a világban, főleg annál, aki 64 éves. De friss vagyok és mozgékony, egy éve nyugdíjas lettem, amit cseppet sem bánok. Bár túl sok az időm…A lányom megtanított mindenre a Facebookon és a messengeren is kiismerem magam. Szeretek szépen üzengetni, nem idegenek az emojik, és büszke vagyok arra, hogy nem vagyok olyan analfabéta, mint sok kortársam.
Egész életemben irodában dolgoztam, hol itt, hol ott, ismerem az embereket. Már nem kedvesek. Undokul szólnak és néznek, nemcsak a fiatalok, de az öregek se jobbak. Így az elmúlt egy év alatt nem erőltettem különösebben a régi barátságokat vagy ismeretségeket. Mindenki vissza van húzódva a vackába(hű, de csúnyán mondtam, de így hangzik tökéletesen), és kirobbantani se lehetne. Én meg mennék, de nincs kivel. Így maradt a közösségi oldal, amit nem unok, mindig találok valami érdekes olvasnivalót.
Egy nap nagy meglepetés ért. Üzenetet kaptam egy férfitól, akit ismerek. Olyan jóképű, amilyet idehaza az utcán nem lehet látni. Fekete hajú, bajuszos és dögös. Egy sorozatban láttam, a Szulejmánban, ami mindig is a kedvencem volt. Először nagyon meglepődtem, hogy Bali bég írt, azaz Burak Özçivit. Ne higgye senki, hogy azonnal elhittem neki, hogy ő az.
Fordítóval leveleztünk, és meggyőzött, hogy unja már a hírnévvel járó felhajtást, szeretne egyszerű, hétköznapi ember lenni, és így beszélgetni másokkal. Megértettem, elfogadtam, mert láttam annak idején, hogy mi ment szegény Diana körül, és most a menye is megszenvedi a médiacirkuszt, neki se könnyű. Az emberek arra sincsenek tekintettel, hogy rákos.
Nagyon kedves és érdeklődő volt, és díjaztam, hogy viccesen írt, mint említettem, a fordító segítségével. Minden nap volt hozzám egy-két kedves szava, és éreztem, hogy megnyílik. A képen is ő volt, méghozzá mosolyogva. Istenkém…
Ne higgye senki, hogy annyira ostoba vagyok, hogy nem kértem tőle több képet. Még gyerekkorit is küldött. Milyen cuki fiúcska volt és lett! Sokat mesélt a Szulejmán forgatásáról, amit nagyon élvezett. Bevallotta, hogy azok a nők, akik szerepeltek benne erkölcstelenek vagy buták, őt egyik se varázsolta el, pedig az újságok összekötötték hol ezzel, hol azzal.
Lassan, napról napra szerelmesebb lettem Bali bégbe. Vele keltem, vele feküdtem, és hosszú percekig nézegettem a fotóit, vagy figyeltem mozgását, elképesztően dögös testét a sorozatban. Amikor már hetek óta írogatott nekem, egy gyenge pillanatában elárulta, hogy boldogtalan. Nagyon megsajnáltam, és faggatni kezdtem, mert addigra már igazi barátok lettünk. Nehezen mesélt a gondjairól, de én nem hagytam békén, így elmondta, hogy voltak rossz döntései és sok adósságot halmozott fel, de nem akar terhelni ilyesmivel.
Másnap hosszan érdeklődött rólam, kérte, hogy meséljek a gyerekeimről, a hobbimról és mindenről, amit örömet szerez nekem. Megdicsérte a hajam, és többször is megírta, hogy legalább tíz évet letagadhatnék a koromból, ha nem tizenötöt. Mondanom sem kell, mennyire jólesett ez a dicséret. Már rég elváltam, sőt a volt férjem meg is halt, így nem nagyon volt senki, aki kedves szavakkal illetett volna.
Burak a leggyönyörűbb férfi, akit életemben láttam. A szeme lángol, határozott, szenvedélyes és karizmatikus. És az is kiderült, hogy mély érzelmei vannak. Más, mint az összes férfi, akit valaha ismertem.
Egyszer megvallotta, hogy egészen véletlenül talált rám. Csak pörgette a Facebookot, és megakadt a szeme rajtam, mert fantasztikus kisugárzásom van. A korral sose törődött, és bízik benne, hogy egyszer majd találkozhatunk. Persze nem verhetjük nagydobra a sajtó miatt, mérhetetlenül gyűlöli őket, de ha van kedvem, akkor kimehetek hozzá én.
Isztambulban több villája is van, szívesen vendégül látna. A felesége kedves, egyáltalán nem bánná, ha pár napot együtt töltenénk. Ezeket olvasva olyan öröm fogott el, amelyhez foghatót talán nem éreztem életem során. Szinte a föld felett lebegtem. Igaz, pár héttel később szomorúan tudatta, hogy a felesége elhagyta, mert nincs sok pénze, és vitte a gyerekeket is. Alig tudtam megnyugtatni, annyira zaklatott volt. Azt kérte, beszéljünk megmutatva magunkat egymásnak, de én nem tudtam, hogyan kell, így maradt az írás meg a képek. Újra meg újra szóvá tette, hogy bölcs és elegáns nő vagyok, épp olyan, aki mindig is az esete volt. Sajnos a felesége nem akart szóba állni vele, mert nem küldött neki elég pénzt, ezért hálás, hogy én meghallgatom.
Majd megszakadt a szívem, úgy megsajnáltam. Kérdeztem tőle, mennyi pénzre lenne szüksége hamarjában, de hárította a kérdést. Kellemetlen neki, nem akarja, hogy félreértsem, de én meggyőztem, hogy megbízhat bennem. Végül kinyögte, hogy 30 ezer euróra. Megkönnyebbültem, sokkal több pénzem volt a bankban, így kérleltem, hadd utalhassak neki, hogy ne szenvedjen. Beleegyezett. Olyan boldog volt, hogy nem is tudta kifejezni, és a világ legcsodálatosabbjának nevezett. Engem, az egyszerű asszonyt az a csodálatos férfi, aki bárkit megkaphatott volna a világon, mégis az én barátságomra vágyott. Többet nem mertem remélni, de azért időnként vele álmodtam. Nem bírtam elviselni, hogy szenved.
Pár nappal később megjelentek nála az uzsorások, és megfenyegették, hogy elviszik mindenét, ha nem fizeti ki a kamatos kamattal járó hitelt. Szörnyűséges volt belegondolni, hogy azt mondták neki, hogy kiverik a fogait. Megint utaltam neki, nem is kérte, magamtól döntöttem így. Cserébe egy nagyon vidám képet küldött, amelyen fülig ér a szája és ragyog a szeme. Majd megbolondultam az örömtől. A lányomnak nem mertem mesélni róla, mert mindig is lenézett egy kicsit, különösen azután, hogy egy háziorvos felesége lett, aki mellett nem akart dolgozni.
Egyik nap azért nem bírtam tovább, a szomszédasszonynak elárultam a titkom. Irigy tekintettel mustrált, ami különösen jólesett. Burak továbbra is lenyűgözött, kis videókat is töltött fel az üzeneteimbe, és nap mint nap elmondta, mennyire hálás nekem, hogy megmentettem az életét. Két nappal később azonban nem jelentkezett. Napokig nem hallottam felőle, majd megvesztem az ijedtségtől és az aggodalomtól. Amikor előkerült, bocsánatot kért, és bevallotta, amit még a rendőröknek sem, hogy megfenyegették azzal, hogy elveszik az életét, ha a tartozását nem adja meg. Már egy vasa sincs, mind a nejének adta meg az uzsorásoknak, de ez a banda nem tágít. Nagyon megbánta, hogy szóba állt velük kezdő színész korában, de ezen már nem tud változtatni.
– Mit akarnak még? – kérdeztem haragosan. – Hát nem elég az, amit kaptak?
– Jaj, drága, meg kell mondanom, hogy a kölcsönöm régóta kamatozik, és bármit teszek, nem akarják elengedni. Rettenetes emberek ezek, olyanok, akiket az utcám látva mindenki átmegy a túloldalra. – Féltettem őt, éreztem, hogy valóban nagy baj van. Megrettentem attól a kétségbeeséstől, ami soraiból sugárzott. Burak erős és nem lehet baja, mondogattam, ez segített.
– Ne, tudom, mi lenne velem nélküled? A feleségem elhagyott, a barátaim elárultak, csak te vagy nekem. Ha nem lennél, biztosan nem bírnám ki ezt az időszakot. – Ezután küldött egy rakás virágcsokrot, pontosabban a fotóit, és azt írta, ő lenne a legboldogabb, ha személyesen átadhatná.
Belepirultam ezekbe a szavakba. Én és Bali bég? Én és egy sztár, aki ki meri önteni nekem a szívét? Meghatódtam, és földöntúli boldogság állapotába kerültem. Már nem érdekelt a pénz, csak az, hogy rám mosolyogjon. Néztem a filmet, és senki és semmi nem izgatott csak, hogy írjon, hogy beszélgessünk, és hogy ne legyen szomorú. Utoljára újabb húszezret kért, mire nem voltam rest utalni. Apám örökségéből még maradt, és ha segíteni tudtam neki, miért ne tettem volna. Boldog voltam, szárnyaltam, amikor azt írta, hogy köszöni és szeret.
Ekkor csengetett a szomszéd. Nem sok kedvem volt vele beszélgetni, annyira jó volt Burakkal csevegni. Mégis beengedtem. Egy újságot szorongatott a kezében valami pletykalapot, amivel leült és várta, hogy kávéval kínáljam. Miután letettem az asztalára, nagy levegőt vett, és letette elém a kihajtott újságot. A címlapon ez állt: Már egy tucat nő dőlt be a csalónak, aki a Szulejmán szépfiújának adta ki magát, hogy pénzt csikarjon ki. Egy szabolcsi asszony végül megelégelte és feljelentette, mert nem kapta vissza a hitelt. A hatóságok ekkor mondták meg a sértettnek, hogy valaki átverte őket. T. Pál sosem volt sem török, sem sztár, egy alföldi kisvárosban élt és játékból szédítette a hiszékeny nőket. A sors fura fintora volt, hogy a valóságban tényleg hasonított a sztárra: magas és fekete volt, éppolyan bajuszt viselt, mint ő.
Nem sikoltottam, nem rendeztem jelenetet, csak ennyit kérdeztem:
– És ehhez nekem mi közöm?
Klárika forgatta a szemét, és annyit mondott, hogy térjek már magamhoz. Megtettem, de már késő volt. A szívem megszakadt.
Néztem a drága szép embert, és nem akartam elhinni, hogy minden hazugság volt. Hogy lett volna az? Hiszen annyit nevettem vele és olyan jó barátok lettünk…Vajon mi lett volna, ha kimentem volna hozzá? Talán másképpen alakul az életem…
