Hogy tudtam-e róla, hogy a vég felé rohanunk? Azt kell mondanom, sejtettem. Az a nő, aki tágra nyílt szemmel közli, hogy semmit nem vett észre, ostoba vagy hazudik. Jelek vannak, csak nem mindegy, hogy észre akarjuk-e venni vagy kellemesen eltekintünk felettük.
A kapuzárási pánik nem mindig abban nyilvánul meg, hogy a férfi cabriót akar. A nő biztosan nem. Ő ráncfelvarrást vagy tündérke tetoválást. Nem tudom, egyiket se akartam.
A férjem meg hiába szeretett volna nyitott tetejű kocsit, annyira nem állunk jól, maradt a belső fényezés, fényeztetés. Egy feleség túlságosan jól ismeri a férjét, már azt is észreveszi, ha máshogyan pislant. Persze, hogy láttam Leventén, hogy jobb a kedve. És ugyan mitől lenne, ha nem villanyozná fel valaki? A munkahelyi sikerek nem késztetnek otthoni vigyorgásra.
Azt viszont meglepve konstatáltam, hogy nem telefonozik titokban. Simán elöl hagyja a készüléket, nincs ideges remegés, ha pittyen egyet. Ez lehetett volna tökéletes elterelő hadművelet is, de nem volt az. Gyanússá tette, hiszen kellett lennie valamilyen fórumnak, amin elérték egymást. Mégse kezdtem kutakodni utána, nem tartottam méltónak a házasságunkhoz.
A legtöbb ember elfogadja, hogy a házasság se papíron, se a valóságban nem tart élete végéig. Tudja, hogy hazugság ebben hinni, mégis dicsőíti a férfit, ha megéli új vágyait, és elmarasztalja a nőt, ha netán próbálkozik.
Egy házasság kemény munkával jár. Nem úsznak rózsaszín felhők az égen, és napról napra több olyan apróság van, aminek az a feladata, hogy gyilkolja a romantikát.
Ha van két-három gyerek, tudjuk, jól miféle logisztikára van szüksége, hogy mindenben megfeleljenek a házaspárok. A világ legnagyobb ostobasága, hogy maximálisan akarunk teljesíteni többféle szerepkörben.
A munkahelyem elvárja a 100%-ot, hogy a fenébe ne tenné, elvégre fizet érte. Feleségként sem lehetek kevesebb, mert a külvilág süti rám a bélyegét. Anyaként én várom el magamtól, hogy a gyerekeim szemében majdnem tökéletes legyek. Aztán ott vannak a barátaim, a háziasszonyi minőségem, és ha becsületesen összeszámoljuk, kiderül, hogy több ember éltét kell élnie egy nőnek, és egyikben se hibázhat vagy teljesíthet kevesebbet.
Ha megfeszül, se sikerülhet mindez. Valaminek sérülnie kell. És az idő nevű tényező is ellene dolgozik. Fáradt, ingerült, rosszkedvű, és alig lesz mondanivalója az évek során. Ügyelnie kellene férje egójára, simogatnia kellene a hiúságát, és ez nem sikerül már ezer százalékban, sőt tizedannyiban sem. Ilyenkor lép színre a bűvös harmadik, és az ember, ha akarja, ha nem, megtapasztalja, hogy jé, másoknak érdekes a férje.
Az a férfi, akit már évek óta nem nézett olyan szemmel, ahogy hajdanán.
De hát mit nézzek rajta? Ismerem minden sejtjét, szuszogásának hangját felismerném egy tucat hasonló közül. Hogy szeretem-e, kérdezheti valaki? Igen. Nem. Magam sem tudom.
Szeretem, mert van két közös gyerekünk, egy rakás emlékünk, házunk, és az életem felét mellette éltem le. Nem szeretem, mert már unom, a hangja is fáraszt esténként, hát még a mondandója. Szeretnék elválni tőle? Lehet, de nem merek. Nem szeretnék elválni tőle? Lehet, de kénytelen leszek.
Erre ő valamilyen csodaszer hatására megtáltosodik, szerelmessé alakul, és sokkal több bátorsága lesz, mint nekem eddigi életem során bármikor. Bejelenti, hogy elmenne, új életet akar, jobbat, kerekebbet.
Én meg nem tiltakozom, nem kapálózom, mert megértem, sőt csodálom is a merészségét. Hella talán többet adhat neki, mint én. Menjen, próbálja ki magát, és utána meglátjuk.
Senki ne higgye, hogy a házunk átjáróház, és akkor mehet-jöhet, amikor neki elege van a házasságunkból. De most fordult elő először, hogy felmerült a különélés. Ki vagyok én, hogy megtiltsam neki? Ha kapálóznék ellene, akkor is megtenné, csak nehezebb lenne.
Zoé hiába néz úgy rám, mint egy bolondra, hiába gondolja, hogy nem harcolok az apjáért, nem magyarázom el neki. Majd, ha mögötte lesz huszon év, rájön. Addig meg ítélkezzen, ahogy tud.
Fannit jobban féltem, de már ő se kislány. Tudja, hogy apjának szabad akarata van, és talán titokban meg is érti őt, mindig jobban elfogadta a döntéseit, mint Zoé, aki lázadóbb.
Két lány, akik királylányok voltak eddig… Sajnos, ez véget ért, így még nehezebb nekik.
Fanni apja költözésének másnapján megállt a háló ajtajában és bebámult. Még olvastam, kora reggel volt, szeretek olyankor elmerülni egy könyvben. Nem alszom bele, mint esténként.
– Anya, szerinted, ez az egész jól van így? – kérdezte színtelen hangon.
– Nem tudom. – És tényleg nem tudtam.
– Az törvényszerű, hogy az emberek kiszeressenek egymásból? – tette fel a következő kérdést.
Elgondolkodtam.
– Talán… Biztosan erre sokan kezdenének az örök szerelemről papolni, én nem fogok.
– Te hittél benne valaha?
– Hittem. Anélkül nem megy.
– Az nem lehet, hogy csak a filmeken meg a könyvekben létezik?
– Meglehet, de ha nem hinnénk benne, nem lenne érdemes élni.
– Anya, te romantikus vagy?
– Nem, Fanni, realista, aki régen hitt a romantikában.
Ezzel lezártuk a beszélgetést. Levente már máshol él, mi meg elgondolkodhatunk azon, milyen életet akarunk magunknak nélküle.
Kép forrása: Pinterest
