Szeretném, ha emlékeznél…Hogy mire? Arra, hogy voltam neked, hogy voltunk mi ketten és létezett egy olyan világ, amelyben nekünk fújt a szél, ment le a nap idejekorán, vagy értünk csicseregtek a madarak. Ne nevess, volt ilyen, csak te nem láttad, mert szerinted az ezekhez hasonló dolgok szimpla ostobaságok. Igazad lehet, de a szerelem már csak olyan, hogy képesek vagyunk butaságokat látni, hallani és remélni. Ettől nem hétköznapi.
Én ezt éltem meg melletted, hisz képes voltam eltenni a csoki papírját, amit hoztál nekem, a fonnyadt rózsát, ami két napig szenvedett a csomagtartódban, mert elfelejtetted, hogy azzal akarsz meglepni. De amit a legjobban szeretnék, az az, hogy ne felejtsd el, ahogy mosolyogtam rád, azt se, hogy meghallgattalak, hogy szeretted a hajam és a bőröm. Hogy mindez elmúlt, nem lényeges. Így van ez a szerelemmel, ám ha mégis eszedbe jutnék, egy pillanatra még volna kedvem mosolyogni, és nem érezném, hogy a múló idő unalmas és szenvedélytelen.
Amikor elmentél, úgy csuktam be szívemen a kiskaput, hogy senki nem hallhatta. Nevettem és azt mutattam, rendben van ez így. És ennyi idő elteltével tudom, igazam volt, ahogy neked is. Akiket nem fűz össze öröm, gond vagy lelkesedés és mindezek elegye, minek maradnának együtt? Szenvedés lenne mindkettőjük számára, mert aki szeret, lassan belesilányul a nemszeretésbe, aki meg nem…Nos, ő elfárad, elveszíti erejét, mert nem engedik szárnyalni, pedig közeleg az ősz.
Szeretném, ha emlékeznél, hogy a percek, amelyek összekötöttek, értékesek. Elmúltak, de tudod, ilyen az arany is. Időnként a bizsuk divatja jön, de aztán valakinek eszébe jut, hogy van egy régi gyűrűje, ami talán kopott és szorítja, de ha felveszi, a kisujján még fényleni kezd. Nem szabad teljes egészében kiradíroznunk a múltat, mert ha nem fáj, lehet belőle album, mint a régi családi fotóké, amiket, ha meglátunk, megsimogatunk, pedig sárgák és homályosak. Mi is ilyenekké lettünk, és bár már nem sajog a szívünk a másik miatt, azért ne feledjük, hogy a másik miatt és általa lettünk a mai emberek.
Szeretném, ha eszedbe jutna, hogy lelkemen kívül a testemet is szeretted. Ne tagadd, így volt, de sajnos a megszokás éles karmokkal gereblyézi el a vágyakat, és ami egykoron izgalmas és felfedezésre váró volt, idővel színtelen és unalmas lesz. Persze, hogy jönnek mások, akik szivárványcsíkot húznak az égre, és elhitetik, hogy jobbak és izgalmasabbak, hisz így tettem én is. Csak azt nem tudtam, meddig ragyoghatok büntetlenül. Végül kisütött a nap, elvonultak a felhők, és kikoptam a mindennapi felhők esője mögül.
Szeretném, ha emlékeznél néha rám. Nem sokszor, lehetetlent nem kívánok, de ha kora reggel állsz a tükör előtt, és álmosan hunyorítasz tükörképedre, talán felvillan neked, hogy volt valaki, aki ilyenkor meztelen hátadhoz tapadt, és szájával tetoválást festett a vállad ívére.
Istenem, milyen ostobaság mindez…Ami van, az nem végtelen. Elmúlik. Elvárni az örökkévalóságot semmitől se lehet, pláne a szerelemtől, ami ma már rongyosabb bármelyik koldusnál az aluljáró piszkos szivacsán. Ki akarna mindig és mindig egy embert szeretni, mellette ébredni, neki táncolni? Egyet tudok, de hallgatok róla.
Én emlékezem, mert így jó nekem. Te élj, és hagyd, hogy a világ néhanapján meglesse álmaid. Olykor úgyis eszedbe jutok, ezt érzem, amikor a tenger illatát sodorja felém a szél. Hagyd, nem fontos, az idő múlása erős képzelgéssel párosul.
Kép forrása: Pinterest
