Kata mindig azt hallgatta mindenkitől, hogy erősnek kell lenni, meg ki kell bírni, mert az élet már csak ilyen. A közhelyes ürességet viszont nehezen lehetett elfogadni. A körülötte lévő házaspárok jó része látszatházasságban élt, de mind mosolygott végkimerülésig.
Mert a nők tűrnek és megbocsátanak, sorolta az anyja rendszerint. Ő legalább nem hazudott, mert azt tette, amit mondott: elviselte félrelépő férjét, mert ilyen szép férfit ugyan hol talált volna még egyet. Hadd irigyelje mindenki, hiszen a magas, elegáns mérnökurat mindenki kedvelte és irigyelte. Hatalmas dicsőség volt, hogy őt választotta. Ennek fényében és poklában azonban évtizedeken át sínylődhetett csendesen. Mégsem tett semmit, inkább lányának is átadta a megalázott nők keservét.
Kata azért haragudott rá legjobban, mert büszkén vállalta a megcsalt asszony szerepét, és ha kellett, még ő mentegette a férjét. Mindezt miért? A jólétért vagy netán a személyes diadalért? Anyja mindkettőt akarta és ezért inkább magányosan szenvedett.
Mint minden lány, ő is eldöntötte, hogy másképp építi fel az életét. Nem lesz mártír, de bohóc sem. És annyira jól indult. Már megint egy közhely, gondolta keserűen. Szinte mindig jól indul, mert a zuhanás csak fentről lehetséges. A gödör alján senki nem eshet lejjebb.
Miklós valóban jó fej volt. Odafigyelt rá, meghallgatta és támogatta. Akkor azt hitte, ez elég egy sírig tartó házassághoz. Csak utóbb jött rá, hogy semmi sem elég, és a mese tényleg mese.
Legszívesebben agyoncsapta volna az összes írót, aki azt próbálta elhitetni a naiv kislányokkal, hogy vannak királyfik. Királyfik és lovagok talán soha nem is voltak, de az biztos, hogy a 21. században nemhogy kihaltak, még az emlékük is szánalmasan megkopott. A megszokás a legerősebb savnál is keményebben marta szét a párok közti köteléket. Nem hagyott maga után vékony szálakat.
A tíz év akkor is tíz év, ha nem bontjuk le napokra. Viszont háromezer-hatszázötven nap az maga az örökkévalóság. Miklósnak bizonyára az volt, mert a vállalkozása felvirágzása közben, ő is megnyílt a nők számára. A kis pillangó-ribancok rászálltak, ő pedig nem hessegette el őket, hisz mindegyik csodálta és istenítette őt. A férfiú hiúsággal pedig nem vetekedhet semmi.
Kata az elején nem vette észre a változást, mert a gyerek projektre koncentrált. Már négy éve voltak együtt, de nem akart jönni a baba. Az orvos csak hümmögött, és közölte, semmilyen szervi akadálya nincs. Luca barátnője szerint, mégiscsak lehet valami, mert egy gyerek se akar leszületni hozzájuk.
Ezért a mondatért legszívesebben pofon vágta volna. Mi az, hogy nem akar? Miért ne akarna? Ő se rosszabb, mint bárki, és Miklós sem lesz hitvány apa, minden előteremt majd a fiának. Tagadhatatlan, hogy fiúra vágytak. Egyikük sem mondta ki, hogy egy kislánynak nem örülnének, mert féltek, hogy a szavaknak bűvereje van.
Amikor végre terhes lett, már semmire nem tudott koncentrálni, csak a terhességére. Folyton a testét figyelte, és örömmel tudatosította magában, hogy alig hízik.
Az első megcsalás talán az időben történt, de átsiklott felette. Miklós zakójának zsebében talált egy éttermi számlát és egy másikat. Ez utóbbi egy szállodaszoba árát tartalmazta. Amikor rákérdezett, a férfi nevetve annyit válaszolt, hogy az egyik kollégájánál beázás történt és szállodába költöztek pár napra. Egy olcsóba. A számla meg valószínűleg kieshetett a zsebéből, amikor egyik nap hazavitte Danit. Ő meg zsebre vágta, mert Kata is tudja, mennyire kényes a tisztaságra. A nő elmosolyodott, és arra gondolt, hogy a Miklós valóban rendes férfi. És lám, mennyire boldog, hogy apa lesz. Igaz, hogy nehezen bírja, hogy ő folyton hány, de ez érthető.
A kisfiuk halva született. Senki sem talált rá magyarázatot, mert a terhesség alatt egyetlen jel sem utalt az eljövendő borzalomra. Nem sírt fel, nem lélegzett és az orvosok hiába küzdöttek érte, nem akart élni. Azonnal eszébe jutott Luca: lehet, hogy tényleg egy gyerek sem akarja őket? Még ez a gyönyörű fiúcska sem, aki először úgy döntött, jók lesznek neki.
És valahogy kibírták az elvesztése utáni fájdalmat. Miklós nem sírt, de megroppant benne valami.
Ő hetekig alvajáróként viselkedett, nem fürdött, alig evett. És ki tudja hogyan, egyszer csak mégis életre kelt. Keveset beszélgettek, de rendeződni látszott minden. Kata végtelen erővel és türelemmel játszotta át a lelkét a hétköznapokon. Miklós kedves volt, virágot hozott, elvitte vacsorázni és olykor szeretkeztek is. Lehet, hogy már nem a régi hévvel, de Kata boldogan simult a karjaiba.
A férfi nem szeretett csókolózni, ezért nem tűnt fel neki, hogy a szex szinte gépies lett nála. Jó volt együtt, de a tűz alig pislákolt. Azzal magarázta, hogy ez természetes olyan rettenetes hónapok után, amin keresztül mentek.
A legszebb a nyaralás volt a baba utáni nyáron. Miklós a tenger mellé vitte. Minden nap sétáltak, kagylót ettek és egyszer táncolni is elmentek. Majdnem tökéletes volt, csak férfi fél lábbal a munkában maradt. Telefonnal a keze ügyében állandóan ügyeket intézett. Kata nem akarta ezt szóvá tenni, úgy érezte, kisfiuk halálát neki könnyebb így feldolgoznia. Fülében csengett anyja hangja: kislányom, a férfiak mások. Nekik nem tutujgatás és sírás kell. Hagyd, hogy gyászoljon, ahogy tud.
Hagyta. Bár nem bánta volna, ha többet beszélgetnek. Az ő gyászát azonban senki nem akarta ennyire kedvesen támogatni.
Egyszer a tíz nap alatt azonban fültanúja volt egy furcsa beszélgetésnek, amiről utóbb nem tudta eldönteni, valóban jól hallotta-e. Miklós fenn maradt a hotelszobában, ő meg lement napozni, de a szemüvegét a szobában felejtette. Amikor visszament, hallotta, hogy férje telefonál. Nem hallotta, hogy ő bejött. A szűk előszobába beszűrődő mondatok nyugtalansággal töltötték el.
– Persze, hogy ott leszek aznap nálad. Alig várom már, hogy hazaérjünk. – Ennyi volt. Lehetett bárhogyan magyarázni, de Kata megsejtette, hogy nőnek szóltak. Nem a tartalmuk miatt, inkább Miklós hangszíne volt árulkodó.
Amikor a férje meglátta őt, mosolygott. Kinyomta a hívást és megkérdezte, miért jött vissza. Valamit motyogott neki az erős napsütésről, aztán gyorsan felkapta a szemüveget és már ott sem volt.
Két héttel később Miklós külföldre utazott. Amikor megjött, mintha kicserélték volna. Boldognak tűnt, bár állítása szerint halálosan elfáradt a sok idióta között. Még aznap délután berohant az irodába, de nem a saját kocsiján, mert azzal valami gond volt.
A nő kiment a garázsba, hogy kiszedje a holmiját, és elindítsa a mosást.
Már maga sem tudta miért, benyúlt a kesztyűtartóba és ott látta meg a DVD-t. Nem volt rajta címke.
Csak egy szám: 9. Hogy ez mit jelent, nem sejtette, de azonnal kíváncsi lett. Felkapta az utazótáskát és a lemezzel együtt bevitte. Ledobta a szoba közepére, és a lemezt becsúsztatta a lejátszóba. Már akkor, annál a mozdulatnál tudta, hogy mit fog látni. Van, amikor az ember a zsigerileg érzi, hogy a hazugság egyszer utat tör magának és színre lép. Ez történt.
A lemezen a férje egy másik nővel szeretkezett. Vadul, szenvedélyesen és teljes átéléssel. Soha olyannak nem látta Miklóst, mint a felvételen.
Nem kapcsolta ki. Nem tudott megmozdulni. Görcsöt kapott a szíve. Nézte a nőt és úgy hallgatta a hangját, lihegését, hogy minden mozdulata beleívódott az emlékezetébe. A férfi keze, ahogy a nő mellét markolta, ahogy a nő elolvadt a kéjben, egyértelművé tette számára, hogy a férje abban a szexben egy másik emberré alakult. Olyanná, amilyenné mellette sosem.
Egy jelentnél megállította. Ahogy a kép kimerevedett az óriási képernyőn, Kata megborzongott. Ott volt előtte Miklós, akivel tíz éve élt és nem ismerte. Egy olyan nőt tett magáévá, akit viszont ismert. A titkárnőjét, akiről azt hazudta, szürke és unalmas.
Aztán előkeresett egy lapot az íróasztal fiókjából és nagy betűkkel ráírta: Költözz el! Majd a képernyő közepére ragasztotta. Felállt, robot mozdulatokkal bedobált pár dolgot a táskájába. Aztán telefonált.
– Luca, átmehetek hozzád aludni? – kérdezte. Luca annyit mondott, persze. Egyetlen kérdést sem tett fel.
Hívott egy taxit, és amikor a kocsi megállt barátnője lakása előtt, üzenetet kapott. Miklós írt. Ennyi volt benne: Úgyis tudtad!
fotó: Pinterest
