A recepciós, a kotnyeles, mindenre figyelő, pletykaéhes Pablo a maga majdnem harminc évével nem bírt nyugton maradni. Nem szokott hozzá, hogy különleges reggelijüket valaki kihagyja, hiszen ez volt a Bella egyik vonzereje. És amikor unokabátyja, Martino megjelent a bejáratnál, úgy vigyorgott rá, mint aki kora reggel megdézsmálta a borospincét.
– Jó reggelt, ifiúr! – köszöntötte Martino. – Te mitől vagy ilyen vidám? Nem hallottad, mi történt?
– Nem! Talán valamelyik menyecske éjjel meglátogatott? – jegyezte meg a srác, miközben pajkosan a férfira kacsintott, aki közismerten kedvelte a másik nemet, csak épp a szerencse kerülte el.
– Jaj, te ostoba kölyök! Találtam egy hullát a szakadéknál. – Ezt úgy mondta, mintha valami dicsőséges tettet hajtott volna végbe, nem pedig a véletlen vezérelte volna arrafelé.
– Bácsikám, ne szórakozz velem! Ez még tőled is sok!
– Nem viccelek, nem hallottad a reggeli szirénát? És képzeld, nem volt nála papír, valami turistaféle lehet, de nem derült még ki semmi. Az az idióta Roberto elzavart, amikor kérdezősködtem, pedig én vagyok a legfőbb tanújuk.
Mindezt egyszuszra hadarta el. Pablo szeme kikerekedett és egy pillantást vetett a lépcsőházra, ahonnét nem érkezett az ebédlőbe senki jó ideje.
– Férfi? – kérdezte Pablo tágranyílt szemmel. – Baleset történt?
– Ugyan honnan tudhatnám én, nem voltam jelen. Én csak megláttam, és hívtam Robertot. Utált is érte, mert napok óta nem aludt a kisbaba miatt. Egy fiatal férfi volt, de nem nagyon mertem ránézni, nem bírja a gyomrom az ilyet.
– Szerencsétlen…Eljön egy másik országba meghalni. Sajnálom.
– Te mit sajnálsz rajta, nem is ismerted…
– Bácsikám, nagyon harapós kedvedben vagy ma… Itt se mennek jól a dolgok. A vendégek nem jönnek le enni, a szakácsnő előbb-utóbb felmond, ha nem istenítik. Milánóból jött, nagyon hiú.
– Hát csinálj egy kis zajt, majdcsak lejönnek… – Martino felnevetett, mintha valami vicceset mondott volna.
– A 204-es szoba lakóját nem láttam este megjönni, ma se tolta le a képét…Lehet, hogy… – Itt elakadt Pablo hangja, és azonnal arra gondolt, hogy az ismeretlen holttest talán az ő vendégük. – Feljönnél velem megnézni a szobát? Majd azt mondom, hogy a csapokkal van gond, és te a szerelő vagy. Úgyis mindegy, nem ért olaszul egy szót se.
– Jól van, te gyerek, értem, miben sántikálsz. Nézzük meg, és ha igazad van, elmegyünk magánkopónak. Jobban fizetne, mint ez az állásod most, nem gondolod?
Pablo mormogott valamit, majd a szoba kulcsáért nyúlt, és elindult felfelé. Érezte, hogy valami megváltozik ezen a napon. Zsigerileg tudta, hogy rátapintott valamire, ami talán egy lavinát indít el. A két férfi megállt az ajtó előtt, és Pablo óvatosan bekopogott. Elmondta, hogy sajnálja, de be kell nézniük a fürdőbe. Válasz nem érkezett, mire Martino, aki kaparászásnak vélte a finomságot, lendületesen rácsapott az ajtóra. Odabentről nem szűrődött ki semmiféle hang. A fiatal srác nem várt tovább, a régi, kissé elavult zárba helyezte a kulcsot és elfordította. Odabent rend volt, pár ruhát dobált csak a székre a vendég, de az ágyat szemmel láthatóan nem használta.
– Még az útlevele is itt van! – kiáltott fel. – Nézd, a pénzét se vitte el, vagy legalábbis hagyott itt belőle.
– Hadd nézzem! – azzal kikapta a kezéből az okmányt, és elég volt egy pillantást vetnie a képre, azonnal tudta, hogy megtalálta a holttest papírjait. – Hívd Robertot, de ne mondd, hogy itt jártam. Ki hinné el, hogy véletlen?
– De bácsikám…
– Ne vitatkozz, én addig eltűnök, te pedig mondd, hogy gyanús volt neked a csend, vagy találj ki valami marhaságot, hogy miért jöttél fel.
– Baj lesz ebből! – motyogta a srác és elfordult.
Roberto száma neki is megvolt, ahogy sokaknak Malcesinében, hiszen a rendőr ott született és nőtt fel, gyakorlatilag mindenkit ismert. Ezalatt Martino az asztalon heverő pénzkötegből óvatosan kihúzott párat, és már sietett is lefelé a lépcsőn. A halottnak úgyse lesz rá szüksége, gondolta, és ugyan ki tudná, mennyi pénz volt eredetileg nála? Egy szemernyi lelkifurdalása sem volt a lopás miatt, amit nem tekintett valódi bűnnek. Akinek túl sok van, attól el kell venni, mondogatta gyakran, amikor felöntött garatra. Senki nem vette komolyan, mert gyanították, hogy csak a szája nagy.
– Che strano – suttogta Pablo és a rendőr után a polgárőrséget is felhívta.
A csend váratlanul érte, mert az a fajta volt, amely ritkán van jelen a kisváros utcáin, a panziókban meg főleg, mert az ilyen csendtől mindenki menekülni próbál. Hidde, olvasta el a nevet, amely most már egy ügyhöz kötődik, ami velük is kapcsolatos lesz. Hogy ez a Hidde leugrott-e vagy lelökték, arra egyre kíváncsibb lett. Tudta, hogy nem nyúlhat semmihez a szobában, látott már elég krimit, pedig legszívesebben ő se hagyta volna nyugton az asztalon fekvő pénzköteget.
Folytatjuk…
Fotó: Pixabay: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/533854/
