A tó felett
A Garda-tó partján a hajnal fénye még csak halvány csíkokat húzott az égen, amikor Bianca először megállt levegőt venni. Zihálva kapaszkodott egy fenyő törzsébe, keze remegett. Kabátja ujján sötét vérfolt száradt, hajába por és falevél tapadt. Még mindig érezte az idegen súlyát, ahogy az elveszítette önmagát. Nem sírt. Még nem. Nézte a vizet, ahogy lassan mozdul, mint aki válaszokat remél tőle.
Nem akarta megölni. Nem így és nem ott. De nem volt ideje magyarázni, nem is volt ott senki, akinek elmondhatta volna. És ki hinne neki egyáltalán? A férfi neve se jutott eszébe később, amikor futni kezdett, pedig megmondta, sőt jól artikuláltan az arcába tolta. Talán német vagy holland turista lehetett. Egy félreértés, egy vitába forduló találkozás és egy rossz mozdulat. Az esés hangja azóta is visszhangzott a fejében.
A tó azonban ezen a korai órán nem kérdezett, de Bianca tudta, hogy ha most nem tűnik el, minden véget ér. Még az a kevés is, amit az életéből sikerült eddig megtartania. Szeme vörösen égett a fáradtságtól és valami mástól: a haragtól. Nem önmaga ellen, hanem a világ iránt, amely mindig csak sodorta, meg sem kérdezve, akar-e vele tartani. Most azonban olyasmi történet, ami felette álló volt, de a következményét ő fogja viselni.
Malcesine fölött a hegyek még árnyékba burkolóztak, de a tengerre emlékeztető Garda-tó már csillogni kezdett. Úgy, mintha nem történt volna semmi. Mintha a világ nem változott volna meg pár órája.
A lány a régi, köves ösvényen ereszkedett lefelé. Ismerte minden kanyarulatát, minden gyökércsapdáját, amely arra volt jó, hogy jó kis bokaficamot eredményezzen.
Gyerekkora óta már annyiszor menekült gondolatban, álmokban, néha biciklivel a tóig, de most volt először valódi oka futni. A városka házai még álmosan simultak egymáshoz, és színes falaik, behúzott spalettáik mögött épphogy ébredeztek lakói. Egyesek talán kávét főztek, vagy bámultak maguk elé és nem tudták, mi történt az éjszakában. És nem is fogják megtudni soha, ha elég gyors. A düh, amit évek óta magával cipelt, most bizarr módon erőt adott neki. Nem bénította meg, mint máskor. Tisztán gondolkodott, és ez ijesztő volt.
A város fölött a sziklafalban volt egy barlang, amelyet, aki ismerte, csak Repedésnek hívta. Oda tartott. Amikor megpillantotta, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy egészen benőtte a kúszónövényzet. Óvatosan megkapaszkodott egy kiálló kőbe, és bepréselte magát a szűk nyíláson.
Gyerekkorában napokig képes volt itt rejtőzni egy lopott könyvvel és némi száraz kenyérrel. Apja sosem találta meg, anyja nem is kereste. A csend volt a legjobb barátja akkortájt, és ez azóta sem sokat változott.
Lecuppant a nedves kőre, térde felhorzsolódott, de nem törődött vele. A sötétben csak a saját lélegzetét hallotta. Itt biztonságban volt egyelőre, de tudta, hogy ez nem tarthat soká, Már nem kislány volt, aki elbújhatott a gondok elől. A férfi meghalt és ennek ő volt az oka. A Repedés lett a menedéke, de most nem a pofonok és a szavak elől, hanem a törvény elől…
Hidde, így hívták a turistát. Ez a fura név nem jutott eszébe órákon át. Hidde véres fejjel, kitekeredett testtel hevert odalent. Bianca sírni kezdett.
Folytatjuk…
