Egy ismerős árnyék
Tudta, hogy a barlang nem látszik a tó felől, legfeljebb olyan avatott szemnek, amely jól ismeri az olajfaligetek szürke-zöld mozdulatlanságát. Már órák óta figyelte az ösvényt, mire megmozdult valami. Egy biciklist látott. A nyikorgó jármű lassan haladt, mintha csak véletlenül járna a régi, göröngyös úton. Bianca először nem ismerte fel, de aztán feltűnt neki a vállán lévő tetoválás. Egy hal, amelyet tizennyolc éves korukban együtt rajzoltak fel egy szalvétára, és a fiú később tényleg megcsináltatta. Ki is nevette érte, mert gyerekes ötletnek tűnt. Leonardo volt az. A fiú, aki egyszer el akarta vinni innen, aki akkor is hitt benne, amikor senki más. Ő látta szülei viselkedését. Mégse merte rábízni magát. Eltaszította, mert úgy gondolta, jobb lesz neki nélküle. Most újra itt volt, alig pár hete költözött vissza Milánóból.
Látta, hogy leszáll a bicikliről, körbenéz, mintha érezné, hogy valaki figyeli, majd óvatosan elindul a barlang felé.
Leonardo huszonhat éve minden nyugalmával baktatott felfelé, látszott rajta, hogy tudja, mit akar. A helyi könyvesboltban dolgozott pár napja, de családja kis hajóján is segítkezett. Szeretett mindent, ami a természethez kötődött, kamaszként bolondult Biancáért, aki nem engedte közel magához. Kisebb hátizsákja elég nehéz lehetett, mert kétszer is megigazította a hátán. Hallotta mi történt, megtalálták a turistát, méghozzá Martino, aki mindig mindenbe beleütötte az orrát. Az emberek azt suttogták, hogy valami lány lehet a dologban, és ő azonnal Biancára gondolt. Nem azért ment, hogy meggyanúsítsa, abban sem volt biztos, hogy a Repedésben lesz, de ha igen, gondoskodni akart róla. A csomagban két alma, pár szelet kenyér, sajt és egy zseblámpa meg némi ragtapasz volt, no meg pár könyv. Egy cetlit is becsúsztatott azb egyikbe, amelyre ezt írta: Tudom, hogy itt vagy, nem kérdezek semmit, de azt akarom, hogy tudd, nem vagy egyedül.
Bianca hátrébb lépett és már nem látta, de hallotta, hogy leteszi a csomagot, méghozzá az a kő mögé, ahová egykoron a szerelmes leveleit is rejtette. Leonardo mielőtt elindult lefelé, megállt, hallgatózott, de nem látott senki. Mégis tudta, hogy figyelik. Remélte, hogy a lány örülni fog a csomagnak.
Malcesine ébredezett. A napfény áttört a rózsaszín vakolatú házak résein, a boltívek alatt árnyékot rajzolt a macskakövekre. A kikötőben több halász is a hálója javításán ügyködött. A kávézók megteltek, és az utcákon frissen pörkölt kávé illata terjengett. A legtöbb turista azonban még aludt, különösen azok, akik éjjel kimaradtak. A kis panzió, a Bella recepciósa éppen befejezte a készletek ellenőrzését, és felpillantott a lépcsőházra, majd megvonta a vállát. Még korán van, a vendégek közül alig jött le valaki reggelizni, mormogta. Már megszokta, hogy nem kell kapkodnia, Malcesinében nem idegeskednek túl sokat az emberek. Kicsiny panziójuk arról volt híres, hogy rugalmasan alakítottak mindent a vendégek igényeihez. Nem sejtette még, hogy egyik vendégük biztosan nem tér vissza. Hozzá nem jutott el semmi a városból, arról sem hallott, hogy valaki balesetet szenvedett, netán megölték volna.
Bianca biztos volt benne, hogy anyja nem kereste egész éjjel, máskor se vette észre, hogy otthon van-e vagy sem. A barlang sötétjében a kenyérhéjat rágva hálásan gondolt Leonardora, miközben a papírlapot szorongatta. Telefonja lemerült, így nem támaszkodhatott rá. Abban biztos volt, hogy nem maradhat sokáig kicsiny rejtekhelyén, talán egy-két napig, mielőtt a világ elkezd róla pusmogni. Addig viszont el kell döntenie, hogy elfut-e vagy elmondja valakinek. Talán Leonak? A cetlit vizsgálva elmosolyodott, mert Leo tökéletes helyesírással írt üzenete olyan volt, mint egy mentőöv. Segít neki…Még most is. Ennyi idő után… Keze remegni kezdett. Dühös volt magára, a világra. Miért nem hagyta békén az a fickó? Megmondta neki, hogy nem megy vele. Azt is, hogy ő nem olyan lány, de kinevette. Mindenki olyan, mondta, és megcsípte az állát. A rohadék.
Folytatjuk…
Fotó: Aleksander Dumała: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/tajkep-termeszet-vakacio-viz-23825911/
