Pálfi lakása otthonosabb volt, mint ahogy Bea gondolta. Úgy hitte, szanaszét dobált melegítőket lát majd mindenhol, mezek hevernek a fürdőszoba kövén, ehelyett rend volt és tisztaság. A férfi egy szempillantás alatt kinyitotta a masszív tölgyfaajtó biztonsági zárját, és finoman beterelte a lányt a fürdőbe.
– Gyere, nézzük meg az orrod, nem tört-e el! Még mindig vérzik egy kicsit! Biztosan fájni fog egy ideig – mondta olyan lágyan, mintha egy kisgyerekhez szólna.
– Mit fog szólni anya? – suttogta Bea ijedten, mint egy kislány, de nem is neki, inkább csak hangosan gondolkodott.
Gyengéd mozdulatokkal, langyos vízzel lemosta a vért, és látta, hogy már dagad is fel az arca. Másnapra olyan lila lesz, mint akin keresztülment az úthenger. Nem, az orra nem tört el, ebben biztos volt, de sajgott erősen. Pálfi nézte és nem mondott semmit. Látszott rajta, hogy erősen gondolkozik. Aztán kibökte:
– Hívd anyukádat, én azalatt visszamegyek, megnézem, mi lett a pasassal, jó? Vegyél mély levegőt, és próbálj megnyugodni! Kitaláljuk, hogyan tovább.
Hangjában volt némi nyugtalanság, bármennyire igyekezett palástolni. Bea bólintott, és leült a kanapé szélére. Pálfi a hűtőszekrényhez lépett és egy marék jeget szedett ki belőle, majd egy konyharuhába pakolta.
– Tedd az arcodra, mindjárt jövök! – mondta kedvesen, és megsimogatta Bea haját.
Egy pillanatig még állt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán megfordult, és kisietett az ajtón.
Mibe keveredett, ez járt fejében. Ha agyonütött egy embert, vége az életének. Nem, börtönbe biztos nem fog menni, inkább világgá fut, de a karrierjének annyi. Önvédelemre nem hivatkozhat, viszont nem hagyhatta, hogy valaki bántsa a lányt, csak azért, mert ő nem lép közbe. Felvillant előtte kis rémült arca, és azonnal elérzékenyült. Miféle szemetek élnek errefelé, dühöngött. Régen egyedül jártak mindenhová, az ő húgait se kísérgette senki, most meg ha lenne gyereke, biztosan nem engedné éjszakánként kóricálni. Ahogy befordult a sarkon, már messziről látta, hogy az járdán nem fekszik senki. Szaporára vette lépteit, és ahogy a támadás helyszínére ért, alaposan átvizsgálta a földet. Vérnyomot se talált, ami azt jelentette, hogy az ütés nem volt olyan hatalmas, mint gondolta. Ha pár perc múlva magához tért, és el tudott menni, akkor szerencsére nem lett gyilkos őbelőle pár pillanat alatt. Megkönnyebbülten fellélegzett. Gyorsan körbepillantott, de az utcán nem volt senki, csak pár parkoló autót látott a fák alatt, de azt nem sejtette, hogy épp az egyikben ül az ő embere, aki éppen azt figyeli, mit is csinál éppen.
Pálfi gyorsan hálaimát rebegett, amiben volt még egy adag aggodalom is, mert bár a támadó nem halt meg, ez nem jelentette, hogy minden rendben van. Bármikor megteheti újra, amire készült. Be kell menniük a rendőrségre és jelenteniük kell, gondolta és elindult vissza a háztömbök közé. Egy kocsi hangtalanul követni kezdte.
Bea ezalatt megpróbálta összeszedni a gondolatait. Anyjának annyit mondott csak, hogy reggel beugrik Leviért, kérte, hogy fektesse le. Ám ilyen gyorsan nem lehetett lerázni az asszonyt, aki nem hagyta, hogy a lánya magyarázat nélkül kérje erre a szokatlan dologra.
– Mi történt, mondd már, mert ha nem mondasz semmit, felrobbanok az idegtől! – suttogta idegesen, mert közben az unokáját se akarta felébreszteni.
– Anya, nem bírnád ki reggelig?
– Ne szórakozz már velem! Ha baj van, mondd! Ha nincs, azt is! Ismerlek, sose döntesz ilyen váratlanul.
– Rendben, akkor mondjuk úgy, hogy változott a program és ennyi. Reggel hétre ott leszek, ígérem, jó?
– Jó! De ugye tényleg nincs nagy baj?
– Nincs – felelte, de alig hallhatóan, mert tudta, hogy anyja kihallja hangjából, hogy újra a sírás szélén áll. Nem mondhatta el neki, mi történt, mert akkor állna a bál reggelig. Hallgathatná, hogy a világ milyen szörnyű, ő meg felelőtlen, amiért egyedül mászkál, ahelyett, hogy hazavitette volna magát.
Amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, fellélegzett. A férfi arcán azonban nem látott semmit. Mintha kővé dermedt volna, de az is lehet, hogy a félhomályos lakásban nem tudta jól kivenni a vonásait.
– Mondd már, mert féltem, hogy bajod esik! – szólalt meg nagy nehezen. – Hogy van az az állat?
– Nem tudom, de remélem, elhúzott a francba. Nem volt ott, és nyomát se láttam annak, hogy fejbe vágtam.
Bea kis híján elnevette magát. Tibor mintha sajnálta volna, hogy nem találta ott, legfeljebb behúzott volna neki még egyet. Álmában se gondolta volna, hogy ilyen agresszív tud lenni, mert a pályán kiabált néha, de amikor lelépett a zöld gyepről azonnal visszaváltozott edzőből higgadt pasassá.
– Ez jó hír…
– Félig-meddig! Azt se tudjuk, tervez-e hasonlót! Mi lett volna, ha nem vagyok ott? Hány nő lehet veszélyben? Azért ezek nem múltak el…Te hogy vagy? Hadd nézzelek? Bevigyelek az ügyeletre? A rendőrségre azonban mindenképp be kell mennünk.
A lány gyomra összeugrott. Mi van, ha nem hisznek neki? Ha majd azt mondják, kikezdett az ürgével? Semmi mást nem akart, csak végre lefeküdni, és átaludni ezt a szörnyűséget. De tudta, hogy le kell gyűrnie magában a félelmet, és az edző is bajba kerülhet miatta, így nem maradt más, mint beleegyeznie. Ahogy felállt, megremegett, de a férfira pillantva döntött. És ekkor az a borzalmas gondolat is felvetődött benne, hogy mi van akkor, ha az a valaki várt rá? Ha a támadás kitervelt volt?
– Menjünk! Igazad van! És Tibor, ha eddig nem mondtam volna, köszönöm! Ha nem vagy ott, nem is tudom mi történt volna….
– Ott voltam. Mától kezdve nevezz csak Gábrielnek! – vigyorgott Pálfi. – Na, essünk túl rajta, a fene se gondolta, hogy ma éjjel meglátogatom a kapitányságon Joci haveromat. – Azzal a világ legtermészetesebb módján megfogta a lány kezét és húzta maga után. Az ajtó tompán csukódott utánuk, mintha azt jelezte volna, hogy az események végére ideje pontot tenni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
