Pálfi az edzés után gondolt csak újra Beára. Érezte, hogy nem lesz könnyű dolga, és a lány úgy siklik ki a kezei közül, mint egy fürge gyík, ami nem szeretné, hogy megszabadítsák a farkától, hiába tudja, hogy visszanő.
Jó ideje figyelte, és tetszett neki, hogy elszánt, határozott, és soha nem tutujgatja a fiát. A maiakból puhányokat nevel az anyjuk, mondta sokszor Sanyi, amikor a gyerekek nyafogni kezdtek a plusz kör futás, vagy az időjárás miatt. Ha tehetnénk, a mai anyukák esernyővel a fiuk feje felett rohangálnának, nehogy megfázzanak a drágaságok.
Pálfi legyintett. Ismerte már az öreg morgását, és igazat is adott neki, de nem akart most ezzel foglalkozni. Az aznapra választott hölgy nem ért rá, így dühösen lezuhanyozott, bebújt egy tiszta Adidas pólóba, és kedvenc farmerjába, ami kiemelte formás hátsóját. Férfinak lenni jó, gondolta. Azt tehet, amit akar, és nem szólnak be neki, ha pénteken a tévé előtt döglik. Senki nem várja el tőle, hogy szüljön vagy idejekorán házasodjon. Ha sok nője van, elismeréssel nyilatkoznak róla. Márpedig ő nem vetette meg a szebbik nemet. Volt már része pár kellemetlen kalandban, de az esetek többségében jól járt, rajongtak érte, sőt el voltak ájulva az ágyban nyújtott teljesítményétől. Szó mi szó, tudta, mi kell a nőknek. Gyengédség és figyelem. Ha mindezt megfűszerezte pár bókkal, nem volt olyan ajtó, ami ki ne nyílt volna előtte. És vajon miért ne nyitogatta volna ezeket? Szabad ember volt, nem tartozott elszámolással senkinek. Egyszer, csak egyetlen egyszer jutott közel a nősülés gondolatához, de a fellángolás pár héten belül el is múlt, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem ment el a józan esze. Gyerekre se vágyott különösebben, mert nap mint nap köztük volt, és ez kielégítette minden apaság iránti vágyát.
A nemet azonban nem kedvelte. Hogy a fenébe rázhatja le Bea? Tény, hogy nagyon szép és kedves, de mégiscsak van egy fia, tehát már nem szabad ember. Vagy annyira biztos magában, hogy úgy hiszi, többször fog próbálkozni? No, abból nem eszik. Miért tenné? A város elég nagy ahhoz, hogy mindig biztosítsa számára a kínálatot.
Ahogy bámulta a tévét, és próbált elmerülni egy mexikói maffiatörténetben, újra meg újra eszébe jutott a lány. Haragudott ezért, mert érezte, hogy nincs mögötte semmi, csak a kudarcot viseli rosszul.
Másnap kiderült, hogy rosszabbul, mintsem gondolná. A fél négyes edzésre már sorakoztak a srácok, amikor megjelent a városka új háziorvosa, aki úgy látszik, fenemód ráért, mert személyesen hozta a fiát megint. A nők összesúgtak, mert Iván szintén sármos pasas volt, de nem olyan vad és szeszélyes módon, mint Pálfi. Ő az elegancia és az intelligencia megtestesítője volt. Ez cseppet se izgatta volna az edzőt, ha az öreg Sanyi, a potrohos hasával meg nem jegyzi, hogy lám, lám, vetélytársa akad.
– Tibikém, úgy hiszem, ideje osztoznod a nőkön a városban!– bökött a fejével Iván felé, aki épp két igen csinos anyukával beszélgetett.
Az egyiket Pálfi ismerte elég közelről, és tudta róla, hogy mindenre kapható, de nem azért, mert olyan jó nő, hanem annak ellenére.
– Ugyan már, Sanyi bá! Nagy az óceán, és sok benne a hal! – mondta könnyedén, de azért felhúzta magát. Bánja is ő, hogy az orvos hol szedi fel az áldozatait, de ott, a pálya szélén ne tegye, az nem az ő vadászterülete.
– Jól van, fiam, csak nem hagyhattam ki! – nevetett az öreg, és el is indult az öltözők felé.
Na, még ez is, gondolta haragosan. Mi a francért macerálják? Úgy felment benne a pumpa, hogy elindult Iván felé, hogy valami ürüggyel mihamarabb elküldje. Elvégre a fia már az öltözőben volt, minek rontja itt a levegőt.
Ekkor látta meg Beát, aki a szokottnál csinosabb volt. Hullámos szőkés barna haját mintha most sütötte volna enyhe hullámokba. V nyakú felsője egy fokkal nyitottabb volt a megszokottnál, és ami pláne nem volt mindennapi, magassarkú volt a lábán. Nem olyan elefánttalpas, hanem csinos, elegáns darab, ami nem illett a helyhez. Pontosabban hozzá nem igazán. Gyors puszit nyomott a fia arcára, és már küldte is befelé, mert késésben voltak. Mielőtt azonban Pálfi bármit is mondhatott volna, Iván megfordult, figyelmen kívül hagyta a két nőcskét, akik kocsányon lógó szemekkel bámultak az arcába, és a fiatal anyuka után szólt.
– Bea, beszélhetnénk? – kérdezte kedvesen.
A lány ránézett, majd elfordult. Látszott rajta, hogy tétovázik, nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon.
De akkor meglátta Tibor arcát, aki úgy vizslatta, mint egy kiéhezett kopó. Ezt mondjuk a férfi tagadta volna, de a lány látta, hogy le nem veszi róla a szemét.
– Igen! – mondta.
– Te, ezek között volt valami? -súgta oda az egyik anyuka.
– Nem tudom. Szerintem, nem, de ha volt is, igen régen lehetett, mert Iván évekig más városban élt. Talán Debrecenben. Az egyik barátnőm mondta, hogy csak nemrég jött vissza, és válik.
– Nős? – döbbent meg amaz. – Persze, hiszen az ilyenek azonnal elkelnek. – Erre mindketten visongva felnevettek.
Iván ekkor elindult Bea felé, aki érezte, hogy megizzad. Mi a csudát akar tőle? Ugye, ezek után nem ez lesz mindig? Tényleg nem hagyja majd békén?
– Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul. Haja a szemébe csúszott, idegesen tolta füle mögé az egyik rakoncátlan tincset.
– Amint mondtam, beszélgetni – hangzott a válasz. A magas, jóképű srác, aki már rég nem volt olyan nyurga és csupa kéz-láb, mint régen, elmosolyodott.
– Menjünk ki, mert nincs kedvem ahhoz, hogy mindenki minket nézzen!
– Rendben, bár ne hidd, hogy most megússzuk a pletykát!
– Iván, nincs kedvem jópofizni veled! Kérlek, hagyjál engem békén! Világos?
– De…- Mielőtt azonban folytathatta volna a mondatot, a lány megfordult, és faképnél hagyta.
A fiatal orvos olyan csúnyát káromkodott, hogy bármelyik kocsis megirigyelte volna.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
