Egyszer éltem együtt egy vak emberrel – még az egyetemi évek alatt ismertem meg, és hamar a barátomnak tudhattam. Már az ismerkedésünk legelején feltűnt, hogy Robit egyszer sem hallottam panaszkodni – pedig ha valakinek, hát neki lett volna oka rá. Ebből aztán később sok erőt merítettem.
Amikor mindketten lediplomáztunk, kapott a szüleitől egy lakást, én meg épp lázas albérletkeresésben voltam. Adta magát a helyzet, hogy én költözzek be a másik szobába – így lettünk mi lakótársak három évre. Amit hamar megtanultam, az az, hogy Robinak csak akkor szabad segíteni, ha kifejezetten kéri – egyébként viszont ügyes, és mindent megold magának.
Érdekes egy páros voltunk mi. Már az első hét után megszoktam, hogy nyugodtan flangálhatok előtte hiányos öltözetben – úgysem látja. Ha a kisboltból hazafele vettem neki is csokit, szinte a nyakamba ugrott, úgy örült.
Olyan apróságokat értékelt, amiket én magamtól észre sem vettem volna.
És soha nem pánikolt, mindennek csak a derűs oldalát látta. Azóta sem tudom, hogy tehetnék szert erre a szuperképességre. Pedig csak az tartott másfél évig, hogy egyáltalán munkát találjon.
Számomra az, hogy látássérült volt, ugyanolyan tulajdonságnak számított, minthogy szőke vagy hogy kissé alacsony – nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Három évig éltünk előtte ugyanabban a kollégiumban, ott mindenki szerette és támogatta. De legfőképpen senki nem nézett rá ferde szemmel, m
ert van egy nagy hiányossága. Egy volt közülünk.
Később, amikor a munkatársaimnak meséltem, hogy egy vak emberrel élek együtt, az első reakció vagy a zavart nevetés, vagy az értetlen bambulás volt. A „Huh, ez elég furcsa” típusú bunkó megnyilvánulás is szerepelt a repertoárjukban – én meg nem értettem, hogy ez miért is számít.
Nagyszerű, hogy egy sor törvénykezés segíti a hátrányos helyzetű emberek beilleszkedését, de a változás először a fejekben kell, hogy elkezdődjön. El tudom képzelni annak a kerekesszékesnek az önbizalomhiányát, akit gyerekkorában csúfoltak – mintha nem indulna egyébként is hátrányból.
A bánásmódod, a hozzáállásod téged minősít. Lehet befogott orral elmenni a hajléktalan mellett a Blahán. Lehet vállat vonni arra, hogy a szomszédok olyan szegények, hogy hó végén a gyerek már csak az üres kenyeret eszi. Törődjön mindenki a maga bajával, majd a Vöröskereszt meg az Állam megoldja. Csakhogy a világ emberekből áll, és tetszik vagy sem, te is az egyik eleme vagy. Ha minden ember hátat fordítana az akadályoknak és az igazságtalanságnak, már rég összedőlt volna ez a világ.
Úgyhogy az esélyegyenlőség napján ne csak azokat ünnepeljük, akiknek a rajtkockája az élet nevű versenypályán hátrébb van. Ünnepeljünk meg a szolidaritást, a jóindulatot, a tenni akarást. Az emberi lét jobbik oldalát.
#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon!
