„Az ember nem tud mindent megadni a gyermekeinek, egyszerűen képtelen minden percet velük tölteni, vagy életük összes órájában mellettük lenni. De ha kapnék egy második lehetőséget (…) addig olvasnék nekik meséket, amíg mélyen el nem aludnának, szorosan ölelném őket, amíg tart a sötétség, és ismét elmondanám nekik, mennyire szeretem őket. A szülői szeretet soha nem múlik el.”
(Alexander Weinstein)
Néha, nem, ez nem igaz, gyakran szeretném megkérdezni azokat, akik a gyerekeikről tesznek ki képeket a közösségi hálókra, hogy mi nem világos abban, amit művelnek? Nincsenek vagy nem akarnak tisztában lenni azzal, hogy mekkora veszélynek teszik ki őket? Mi kell ahhoz, hogy megértsék, dicsekvésük vagy szülői létük igazolása sodorja kellemetlen helyzetbe gyerekeiket, akikért „rajonganak”? Ez a nem, velünk ilyesmi nem eshet meg eset? Milliószor elhangzott már szakemberek által is, hogy aki szereti a gyerekét, az akkor is szeresse, ha majd a kamasz leszedi a fejét, és nem áll vele szóba, mert beleegyezése nélkül közölt róla bármit. Ha azt gondolja, hogy ez nem következik be, várjon csak türelemmel.
Az a szülő, aki úton-útfélen képeket rak ki, csak azért, hogy igazolja, hogy ő jól csinálja, hisz gyereke sikeres, kiváló, súlyos önértékelési problémákkal küzd. Pár lájkért, dicsérő szóért kiárusítja őket. Durván hangzik? Meglehet. Ám, amikor majd valaki el akarja rabolni, ha majd becsábítja egy eldugott területre olyasmivel, amit a neten tudott meg róla, akkor sajnos késő lesz. Felfoghatatlan számomra, hogy a dicsekvés többet ér a valós veszélynél.
Nagyon sokan a gyerekek összes szokását megmutatják. Nem nehéz lekövetni manapság senkit, hiszen azt is megtudhatja az érdeklődő, hogy mikor és hol edz, lép fel, milyen csokit szeret és netán üres-e a lakás, mert nyaralnak. Hány meg hány alkalommal kell elmondani, hogy ha már semmibe veszik a gyerekek érzéseit és későbbi életét, legalább a mindennapit ne tárják a nagyközönség elé? Csak egy egyszerű szituáció: az utcán egy jól öltözött, szimpatikus nő (a férfiaktól óvják a gyerekeket a legtöbben, de az ritkábban merül fel, hogy nő is lehet az elrabló, a csalétek, aki kezére játszik másnak) megkínálja a gyerekünket valamivel, amiről tudja, hogy szereti, teszem azt pillecukor, nyalóka vagy bármi, amit látott a képeken. Sokan tudják, hogy nem szabad semmit elfogadni másoktól, de elég egy óvatlan pillanat, egy korgó gyomor, no meg egy kedves mosoly, és a kisgyerek azonnal az édességért nyúl.
Több videó is bebizonyította, hogy azok a szülők döbbennek meg a leginkább gyerekük viselkedésén, akik azt hiszik, megtanították, hogy senkinek ne nyissanak ajtót. A durvaságra nehezen tud mit felelni a gyerek, a kedvességre viszont nem is akar, hiszen azt is tudja, hogy a mesékben a csúnyák a rosszak, és aki bájos, figyelmes, ápolt, nem lehet az. Csak egy kutya kell, és a gyerek azonnal segít a keresésben, meg akarja simogatni. Minden gyerek olvadozik egy kisállat láttán! Azt is könnyedén elhiszi, hogy bajban van az anyukája, apukája, és más jött érte, más kíséri hozzá, mint akit ismer. Nem mérlegel, hanem aggódik!
Ma, amikor felerősödött a gyerekek felé irányuló veszélyek nagysága, amikor egyre több emberről derül ki, hogy képes bántalmazni őket, miért nem arra törekszik a drága, büszke szülő, hogy ezektől megóvja? Nem tudom megérteni azokat, akik nem félnek! Tényleg nem arról van szó, hogy búra alatt kell tartani őket, de meg kell tanítani nekik a lehetséges veszélyforrások felimerését. Még ez se lesz egyszerű, de ha mi magunk, akik szülők vagyunk, millió adatot közlünk róluk, hogy megkönnyítsük a szörnyetegek dolgát, akkor elgondolkodtató, hogy milyen emberek vagyunk.
A világ legszemélyesebb dolgai közé tartoznak a családi események, az ultrahang felvételek, a közösen töltött idők részletei. Mi a fene lett a családok személyes terével, amelybe beengedünk bárkit? Ez olyan, mintha nyitott kapukkal várnánk minden rosszakaratút, mondván, nem biztos, hogy aznap is rossz lesz. A de cukik a kicsik és a szép család vagytok komment megér ennyit? Biztosan, mert egyre többen tesznek fel videókat, százszámra otthoni albumba való fotókat, hogy kérkedjenek. Arról egy szót sem ejtek most, hogy a fotók elkészülte nem mindig rózsás helyzetből ered, vagy hogy a széles mosolyok előtt és után mi zajlik odahaza. Miért bolondultak meg manapság az emberek ebben a mérhetetlen kivagyiságban? Többek lesznek, ha látják a kocsijukat, házukat, műkörmüket és természetesen a tökéletes családjukat?
Erről a tévedésről nem lesz könnyű meggyőzni senkit. De amíg egy műköröm nem fontos, a kocsit meg alkalomadtán pótolni lehet, a családot már nem igazán. Kapjon már fejéhez mindenki, és szálljon le a földre. A gyerekek képei, a legszebbeké is, és kinek nem az a sajátja, a családi albumba valók. Inkább arra lenne szükség, hogy leüljenek melléjük beszélgetni, játszani, és ne az Insta vagy TikTok profiljaikat csinosítgassák, nem beszélve a Faceról, amely még mindig tarol, ha a magamutogatásról van szó.
Kép forrása: Pinterest
