Noémi nem akart visszajönni a városba. Már rég eltemette magában az ismerős színeket, szülei házának jellegzetes illatát, a macskaköves utcákat, és őt is. Őt leginkább. Az első szerelmet, leszámítva az ovis Bencét, meg a hetedikes Jocit, akit nem bírt levakarni. Máté volt az első, aki összetörte. Megrágta és kiköpte. Azóta nyolc év telt el, ami épp elég volt ahhoz, hogy új ember legyen. Ezt mondogatta magának, amikor elfogadta az állásajánlatot, ami visszaszippantotta a városba. Szerette a várost, de az emlékeit nem túlságosan. Hitt abban, hogy a galéria, amit vezetni fog, sikeres lesz. Értett hozzá, jó körökben mozgott, de azért volt benne egy kis félsz. Nem mutatta, nem mutathatta, hiszen azért hívták vissza, hogy személye legyen garancia a felvirágozásra.
Aznap este a galéria újranyitóján, amint az várható volt, sokan nyüzsögtek. Nem mintha érdekelte volna őket a sok fénykép és szobor. Inkább mutatni akarták, hogy a város krémjéhez tartoznak. Folyt a pezsgő, és mindenki nevetgélt, mintha jól érezné magát. Noémi átlátott rajtuk, de nem zavarta. Ha a tulajdonosnak megfelelt, akkor neki is, hiszen bár arra kérték fel, hogy irányítson, mégsem ő volt a főnök. Ekkor hallotta meg a háta mögött a hangot, amelyre nem számított.
– Nem hittem volna, hogy tényleg visszajössz.
Megfordult. Máté állt ott. Komolyabban, érettebben, de ugyanazzal a sármmal, ami egykor vonzotta és taszította. Egy kis borostát is növesztett, ami különösen férfiassá tette, és ezt a szíve azonnal el is árulta.
– Te mit keresel itt? – nézett rá erőltetett mosollyal. – Sose rajongtál a művészetért.
– Téged! – hangzott a tömör felelet.
A lány mielőtt meghatódott volna a szimplán egyenes válaszon, figyelmeztetni próbálta magát, hogy ne felejtsen. Akkoriban a srácnak semmi nem volt fontos, csak a munkája. Újságíró volt, a valóságot hajszolta és megpróbálta bemutatni, amíg hagyták. Egymás után küldték el, mert olyasmiket akart megírni, amiket nem lehetett. Mindig úton volt. Ha nem az újságnak írt, akkor regényéhez gyűjtött anyagot, sőt egy dokumentumfilm sorozat is foglalkoztatta.
– Nem kérheted, hogy itthon üljek a szoknyádon! – mondta neki gyakran, amikor már napok óta nem látta, és csak annyit tudott róla, hogy él.
– Te meg nem várhatod el, hogy örüljek annak, hogy nem vagy itt.
Egy nap hirtelen vége lett. Máté szólt, hogy elege van. Kezében remegett a telefon, amikor elolvasta a tömör, gyáva üzenetet. Tudta, nem maradhat odahaza, ha majd hazaugrik, hogy elvigye a holmiját, ami a következő útjához kell. Nem, nem fog örökké várni rá, gondolta, de nem ezt érezte. A mostban akart élni, Máté pedig a majdban.
– Ez önzés! – mondta ki a legvégén. – Nem szerelem.
– Ez a szabadság és a munka! Ha nem érted meg, nem szeretsz.
A huszonnégy éves Noémi azonban nem akarta megadni ezt a szabadságot. Máté végül elment. Külföldön kötött ki, és ottani lapokban is jelentek meg tényfeltáró írásai. Nem üzent egy sort sem. Elment, élt tovább és sikert sikerre halmozott. Úgy tűnt, sose tér vissza, erre ott állt a galéria nyüzsgésében, és úgy nézett rá, mint a valamikori szerelmes időszakban. Szeme alatt azonban volt egy árnyék, ami azt jelezte, valami nem kerek. Talán hiányzott neki valami, vagy megtörte a sok nyomorúság és szegénység, amit látott.
– Van kedved meginni valami és beszélgetni csak úgy? – kérdezte Máté szája szélén imbolygó félmosollyal.
– Csak úgy? Nem, mostanában nincs időm semmire.
– És senkire?
– Nagyjából.
A sikeres megnyitó után napokig nem látták egymást. Márk nem akarta elhinni, hogy nem tudják megbeszélni a múltat. Már nem az a férfi volt. Harminc múlt, nem hajszolta eszeveszetten a sikert, ahogy régen. Elkerülte a régi utcákat, amelyeket együtt róttak, mégis abban reménykedett, hogy a véletlen a kezére játszik. Kereste az ürügyet, de már rég kudarcot vallott. Szombat este sétálni indult a Duna-parton és végül betért egy borbárba. Hogy a véletlen mennyire vicces kedvében van, az akkor derült ki, amikor meglátta a lányt. Egyedül volt, de két pohár volt előtte.
– Nem hittem volna, hogy megint találkozunk! – mondta neki. – Nem vagy egyedül?
– A húgommal vagyok. – Noémi zavartan a pohara után nyúlt, és belekortyolt a vörösborba.
– Tudod, nem hittem volna, hogy… – De mielőtt befejezte volna mondatot, megjelent Erika, és kis híján a nyakába ugrott.
– Micsoda meglepetés! Vagy nektek randitok volt? – kacagott hangosan, de Noémi tekintete belefagyasztotta szót.
– Szervusz, te szeleburdi! – ölelte át a srác. – Mindketten meg vagyunk lepve, látod, szóhoz se jutunk.
– Ó! Akkor viszont hagyom, hogy megtaláljátok a szavakat! Nekem mennem kell, nővérkém, Dani hányt! Péter most hívott, nem tud mit kezdeni egy rókázó ovissal!
Noémi tudta, hogy hazudik. Hangja hamis volt, magasabb a megszokottnál, és tudta, hogy Dani a nagyszüleinél volt, nem az apjánál. Pokolian mérges lett, de nem akarta mutatni. Húga azonban nem várta meg, hogy lebuktassa, inkább felkapta a kabátját és széles mosollyal elköszönt.
Csend lett. Nyomasztó és üres.
– Leülhetek?
– Ülj.
– Noémi, muszáj elmondanom, hogy nekem se volt könnyű. Bánom, hogy olyan éretlen tacskóként viselkedtem. Nekem is fájt.
– Viccelsz? Te döntöttél, te mentél el, és te nem jelentkeztél nyolc évig.
Máté szája idegesen megrándult.
– Szerettelek, de magamat jobban. Vagy inkább a sikert. Azt hittem, tudom, mit akarok, és bármi áron meg akarom szerezni. Te nem egy állomás voltál az életemben, hanem az otthonom, de eldobtam. Azóta se tudom megbocsátani magamnak. Szégyelltem írni…Hívni meg gyáva…
– Évekig azt hittem, az a legjobb, ha elfelejtelek. Eltartott egy ideig. Elvetted tőlem a hitet is…Lassan elfogadtam, hogy helyes volt a döntésed, mert úgy se lehettem volna veled boldog.
– Akkor nem. De azóta minden más lett. Tényleg sok mindenen mentem keresztül, nem ugyanaz vagyok. Nem álltam készen rá, hogy szeresselek.
Noémi nem válaszolt. Először érezte, hogy esélye van megérteni a döntését. Megérteni, de nem elfogadni. Egy júniusi délután ismerte meg. Húsz sem volt. Egy kirakatot bámult, amikor a fiú megszólította. Egy könyvvel szemezett, amely a 20. század portréfotózásáról szólt.
– Drága! – mondta a fiúnak.
– Drága, de nem annyira, mint te! – hangzott a válasz, és mindketten nevettek. Ennél nagyobb hülyeséget aligha mondhatott volna egy újságíró, aki az élet sötét oldalával foglalkozott.
Olyan szépen indult, ahogy mondani szokták. De hónapok alatt elromlott. Egyre magányosabb lett, de hiába szólt, mindig azt hallgatta, hogy legyen már megértőbb. Nem volt szó hűtlenségről, veszekedésről, csak egy lassan mélyülő szakadékról. És Máté megkapta az ösztöndíjat. Elment, de otthagyta a bögréjét és egy pólóját, ami a szennyesben maradt. Hónapokon át kitette a csészét a konyhaasztalra, amikor reggelizett. A pólót is őrizte. Látta a cikkeit, és azt is, hogy nem jön vissza. Így ő is máshová költözött. A bögre és a póló maradt.
De visszajött. Nem hitte, hogy találkozni fognak, hiszen úgy tudta, Írországban van.
– Mit akarsz tőlem? – nézett rá egyre ingerültebben. – Kiradírozod az elmúlt időszakot, és most készen állsz, hogy szeress? – Hangjában volt némi szarkazmus.
– Én hiszek ebben! Igen, készen állok, mert tudom, hogy hibáztam!
A lány nem hitt a fülének. A magabiztos és időnként pökhendi Máté vergődött. Szinte megsajnálta.
– Köszönöm, hogy őszinte vagy. Az én radírom nem úgy működik, ahogy a tied. Most mennem kell.
– Noémi! Most te hibázol! Ennyi idő után is közünk van egymáshoz, ebben biztos vagyok.
– Tévedsz!
– Sok sikert kívánok neked!
Máté ott maradt egyedül. Másodszor is elveszítette azt az embert, akit egyszer se lett volna szabad. Nem érzett mást, csak dühöt és szomorúságot. Magára volt mérges, nem a lányra. De még nem adta fel. Nem olyan fából faragták. Még nem sejtette, hogy az a változás, ami benne olyan felkavaróan zajlott, a lány szívét megkeményítette. Rendelt magának egy pohár vörösbort, és kibámulva a folyóra meg is itta egyhúzásra.
