Nem szerettem anyámat. Felnőttként biztosan nem, de úgy hiszem, gyerekként sem. Apró, elejtett mondatokból raktam össze apámmal való házasságát, és azt szűrtem le, hogy nem kellettem neki. Másképp mondta, vagy inkább éreztette. Ölelését nem ismertem, de jéghideg tekintetét igen. Sose vallotta be, élete utolsó szakaszában is tagadta, de valamiért nem tudott közel kerülni hozzám. Egy ideig azt hittem, talán erőszakból fogantam, elhallgatott, házasságon belüliből, amikor muszáj volt a testével megváltani a nyugalmát. Igaz lehetett, vagy arra találtam ki, miért nem viseltem jól még az érintését?
Óvodás voltam, amikor egy anyák napi ünnepségen nem másztam az ölébe, ahogy mindenki más a saját anyjáéba, én inkább álldogáltam a kisszékek között, és bámultam, fáj-e neki. Megrándult az arca, enyhén mosolygott is, de tartotta magát. Mindenki látta kis gonoszságomat, de hogy mit gondoltak, nem mondták ki. Amikor lezajlott a nagy ölelkezés-puszilkodás, odasomfordáltam, és úgy tettem, mintha a viselkedésem a legtermészetesebb lett volna a világon. Anyám összeszorította a száját, talán a szívét is, és nem dicsérte meg a versem, csak átvette az ajándék varrott képet, amit persze az óvónéni készített. Belebámultam az arcába, és megállapítottam, hogy nem hasonlítok rá. Ez megnyugtatott.
Soha egy pillanatra se éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Kamaszként meg voltam győződve arról, hogy mindez azért történik, mert ő nem szeret engem, hiszen csecsemőként is hosszú ideig kórházban voltam, ahol hagytak sírni, és nem alakult ki köztünk semmi, ami őt anyává tette volna, engem pedig a lányává. Ha valaki azt hiszi, szerettem volna szeretni őt, téved. Eszemben sem volt, és hamar eldöntöttem, hogy nekem nem lesz gyerekem, mert anyám miatt képtelen lennék őt szeretni. Akkor meg minek jöjjön a világra, már az anyja és a nagyanyja is megtapasztalta, milyen az, ha senkinek nem elég jó.
Apámat akartam magam mellé állítani, és tőlem szokatlan módon olykor hízelegtem is neki. Észre se vette, mert távolt állt tőle minden érzelem, sírni is csak egészen öregen láttam egy ócska filmen, de azt már a kornak tudtam be.
Gonosz gyerek voltam. A megfigyelő, így jellemezném magam. Lestem őket, és próbáltam kitalálni, miért nem fáj a szívem, amikor rájuk nézek és hiányolom őket. Szavakkal nem bánthattam egyiküket sem, mert ahhoz nem volt bátorságom, inkább tüntettem azzal, hogy feléjük se néztem, és gondosan elfelejtettem a születésnapjukat, mert anyám is az enyémet. Azt a napot, amikor szült, nemcsak én megszülettem. Késve hívtam fel, és a távolságra, munkára hivatkozva nem utaztam haza, hogy felköszöntsem úgy igazán. Írtam egy-egy lapot, amíg még szokás volt, de lassan a megszokásra és az illemre se adtam. Én nem vagyok az ő gyerekük, meséltem fűnek-fának, mert azt rátarti módon azt hittem, több vagyok, mint ők. Még a kisujjam alatti piszok is többet ér. Hogy miből táplálkozott bennem a gőg, nem tudom, talán olvasmányaimból, amelyekbe olyasmiket magyaráztam bele, amik messze nem voltak igazak. Mégis azzal győzködtem magam, hogy eljön majd az idő, amikor kiderül, hogy királylány vagyok, csak valaki lepasszolt ezeknek a szolgálóknak. Évtizedeken át megnyugodva lestem a tükröt, amely szerint egyikükre se emlékeztetett az arcom. Nem híztam meg, mint az apám, nem lettem olyan inas-erős, mint az anyám, hanem a kettő között lavírozott a testem, és úgy gondoltam, ennek így kell lennie. Hogyan is hasonlíthatnék én rájuk, akik nem a szüleim, csak felneveltek? Enni adtak, tiszta ruhába bújtattak, olykor hagyták, hogy kilépjek a fényre, de gyorsan visszarántottak. Ki akartam tűnni valahogy, csakhogy elmondhassam, nincs közöm ezekhez az egyszerű teremtésekhez. Sírtam, jajgattam, ha megaláztak, ha megbüntettek, de azzal vigasztaltam magam, hogy fognak ők még keseregni miattam, ha egyszer híres és gazdag leszek. Akkor főleg nem törődöm majd velük, legfeljebb odavetek némi alamizsnát.
Bárki kérdezett róluk, mindig azt állítottam, nem tudnak szeretni engem, mert egymást sem szeretik. Hittem ebben, és amikor betegek lettek, ímmel-ámmal látogattam őket. Elvégre nem tartoztak hozzám. Inkább fogadtam valakit, aki megmosdatta fogyó testüket, vagy főzött rájuk, csakhogy nekem ne legyen gondom velük.
Amikor megszületett a lányom, megrettentem. Néztem az arcát, és remegve fogtam a kezembe, hiszen nem szerettem az apját, csak úgy becsúszott ő is, ahogy egykoron én. Ez utóbbira sose kaptam megnyugtató választ, de saját kitalálásaim elegek voltak nekem egy ideig. Az anyasebem lassan gyógyult, különösen azért, mert folyton lekapartam róla a vart. A lányom csodás kis teremtménnyé fejlődött. Csupa ölelés és kedvesség volt, mintha az lett volna a feladata, hogy bepótolja az évtizedes kimaradásokat. Fel se merült bennem, hogy őt nem lehet szeretni, mert áradt belőle a lágyság és a puha vidámság. Mellette lettem végül ember, és nem a merő gonoszság, ami addig elrejtette fekete arcát.
Egy reggel megérkezett a büntetésem. Lopakodva, alattomosan. A fürdőszoba ablakán beúszott a fény, és sminkelés közben a tükörben megláttam anyám. Állíve megzuhant, lógott a bőre a szeme alatt, és a szemöldökében ott virított pár ősz szál. Ijedt volt, és tanácstalan, mint aki eltévedt egy erdei úton, és hallja, hogy a közelben vannak mások, de nem lelik őt. Szája pengeként hasította ketté arcát, és olyan tűz lobbant a szemében, amelyet nem ismertem. Anya, suttogtam, de nem válaszolt, csak a szája mozdult meg.
Ő voltam, és lettem. Erősen és kíméletlenül, ahogy nem akartam lenni soha. Ekkor megcsörrent a telefonom, de nem hívott senki, csak egy kép érkezett. Egy ultrahangfelvétel, és alatta ennyi: Kislány. Gratulálok, nagymami! Minden, amitől féltem, már bennem volt. Sejthettem volna, de elfoglalt a magyarázata annak, miért nem lettem mégse királyok ivadéka. Anyám megcsóválta a fejét a mennyben és elfordult.
Utam bevégeztetett. Utolért, amit hazugságnak hittem én.
Kép forrása: Pinterest
