Gergely nem ismer meg. Nincs magánál. Az a férfi, aki az ágyon fekszik, szinte ismeretlen a számomra. Megváltozott az arca, mintha kiszállt volna belőle az élet. Állok az ajtóban és úgy remeg a lábam, hogy nem teszi, amit szeretnék, nem mozdul. A testem ellenáll, mert a lelkem olyan szinten jajong, hogy nem követi az utasításaimat.
Nincs mellette senki. Csak az üres szoba, gépek és a precíz rend, ami körülveszi. Makulátlan tisztaság mindenhol, szinte érzem a függöny öblítőjének illatát. Nem tudok gondolkodni, nem tudok félni, nem tudok semmit. Ott fekszik előttem az az ember, akit szívem minden rezdülésével szeretek. Aztán valami mégis történik bennem, mert engedelmeskedik az agyam, és meg tudom tenni azt a pár lépést, ami az ágyához visz. Odahúzom a széket, és olyan óvatosan ülök le, mintha legalábbis zavarnám valamiben. Nem hall, nem lát, nem érzékel. Ezekben a pillanatokban nem számít semmi a világon, csakhogy ott legyek, fogjam a kezét. Istenre gondolok, a földi létre, és imádkozni kezdek. Régi imák monoton rezgései jutnak el az agyamba, és alkudozom Istennel. Ha megtartja, ha felépül, bármit megadok neki, amit kér. Ha az az ára, hogy szakítsak vele, amit a lánya szeretne, beleegyezem. Ha az, hogy soha többé ne lássam, azt is elfogadom, csak éljen és nevessen még. Nem magatehetetlenül, nem kényszerből, hanem úgy, ahogy csak én ismerem. De ha kell, akkor a saját éveimből vegyen el, adja neki, és maradjon kettőnknek kevesebb, csak ne menjen el.
A keze szinte hideg, bőre nyirkos. Már bánok minden haragot, makacsságot, azt, hogy úgy hittem, van időnk, és rendbe tesszük az életünket. Gyűlölöm magam, hogy nem álltam ki a kapcsolatunkért, hogy a külsőségekre figyeltem, hogy nem annak örültem, hogy ő engem akar bármi áron. Mekkora ostobaság azt hinni, hogy az idő végtelen, és kacérkodhatunk vele oly módon, hogy húzzuk, pazaroljuk és nem értékeljük! A most valóban most van. Észre se veszem, hogy a könnyek vékony patakként folynak az arcomon, hogy a csend óriási, hogy a világ megállt. Ketten vagyunk és én nem akarok mást, mint vele lenni, vele menni. Nem a halálba, hanem az életbe, amely megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy szeressük egymást. Nézem a mellkasát, alig emelkedik, vagy csak én nem látom a könnyeimen át. Meg se hallom, hogy nyílik az ajtó, csak az illat az, ami magamhoz térít. Az erőszakos, irritáló szag, ami csak egy emberhez tartozhat: Dalmához.
Megfordulok és rápillantok. Mielőtt bármit is mondhatnék, egy szót sziszeg felém:
– Miattad! – Gyűlölete mély és visszavonhatatlan. Ő soha nem fog megérteni és elfogadni engem, ezt már tudom. Vékony száját összepréseli, és kezében a táskája fülét gyűrögetve nem lép közelebb.
Felállok, de nem válaszolok. Mit is mondhatnék, a fájdalom mondatja vele mindezt, nem kezdek vitatkozni vele egy kórházi szobában, csakhogy levezesse a feszültségét. Mondhat bármit, érezhet akárhogyan, az apja ott fekszik, joga van hozzá. Nekem meg jogom van szeretni Gergelyt, és ezt senki meg nem akadályozhatja. Látom, hogy arra vár, mit lépek, mert fojtogatja a harag, és robbanni szeretne, de nem húzza ki senki a biztosítószöget.
– Menj innen! Hagyd békén az apámat! – kiált fel végül.
– Dalma…– mondom, de ekkor már ordít.
– Takarodj, te szánalmas picsa! Azt hiszed, apám pénze a tied lesz? Hát ezt alaposan kifundáltad, de tévedsz. Apa nem fogja hagyni, hogy te és a szerencsétlen családod elvegye az örökségem, megértetted? – Arca vörös, lángol a nyaka, és úgy néz ki, mint aki menten elájul a méregtől vagy a gyűlölettől, magam sem tudom.
– Rendben! – felelem, de nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert ennek a viselkedésnek nincs helye egy kórházi ágy mellett. – Apád még él, ne beszélj úgy róla, mintha meghalt volna.
– Nem érdekel, amit mondasz, húzz már el! – visítja, mire bejön egy férfi, nem orvosi köpeny van rajta, de biztonsági őrnek se látszik, és odalép hozzám.
– Asszonyom…Talán jobb lenne… – súgja a fülembe finoman, de határozottan.
Bólintok. A táskám után nyúlok, és elhagyom a szobát. Istenem, milyen jó, hogy Gergely nem hallotta mindezt, ez jár a fejemben. Különben elsüllyedt volna szégyenében. A sűrű köd, ami az agyamra ereszkedik, nem enged haza menni. Kivánszorgok a kertbe, leülök egy padra, és csak később meséli el a fiam, hogy ott talál rám, ahogy magam elé bámulok mereven és sírok. Alig ismerem meg, vagy legalábbis az arcom nem tükröz felismerést.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
