A szökés pazarul sikerül. Annyira sietek, hogy lepadkázom a kocsit, és majdnem elgázolok egy kinnfelejtett kukát Gergely lakása közelében. Hát kell ennél több? A szerelmes filmekben a fiatalok esetünkben kézen fogva felszökdelnének a hatodikra, minden fordulóban csókolóznának, nem érdekelve őket, hogy az egyikük bokája elefánt méretűre dagadt. Ám ez nálunk másképpen van, mi csak az elsőre szeretnénk úgy felmenni, hogy túléljük. Én azt, hogy tartok egy kilencvenkilós férfit, ő pedig úgy, hogy nem gurul vissza, ha megáll lihegni. És az égiek jót röhögve szerencsétlenkedésükön, megkönyörülnek rajtunk. Ott állunk az ajtó előtt, még a kulcs is előkerül, és Gergely szeme úgy csillog, mintha valami meglepetés várná odabent. Ám csak a precízen kitakarított lakás és egy el nem mosogatott pohár fogad bennünket. Lerogyunk a kanapéra, és úgy nézünk egymásra, mintha egy hőstettet hajtottunk volna végre. Ekkor megszólal a telefonja. Ki más lenne, mint a lánya, aki úgy kiabál, hogy minden szavát hallani. Gergely a plafonra bámul, kihangosítja és hallgatja:
– Mondd, apa, te normális vagy? Mi az, hogy kijöttél a kórházból? Ha bajod lesz, ugyan ki lesz melletted és áruld már el, ki volt az a nő, aki elhozott?
– Dalma! Ne feledd, hogy nem vagy az anyám! Nem kell úgy viselkedned, mintha demens öregember lennék! Jól vagyok és ennyi! – hangzik a válasz, közben mosolyog. Élvezi, a fene egye meg, csak tudnám, mit. Felállok, és kimegyek a konyhába. Egy kávé jólesne, érzem.
– Nem válaszoltál! Ki vitt haza? – kérdi egyre ingerültebben a lány. – Senkinek nincs annyi esze, hogy megmondja neked, ha hülyeséget csinálsz?
– Köszönöm kedves érdeklődésed, de most pihenni szeretnék! – feleli kelletlenül, és elköszön a férfi, aki a munkahelyén főnök, civilben pedig egy erőszakos nő apja, aki hatalmaskodni akar felette.
– Miért nem mondtad neki, hogy hagyjon békén? – kérdem, miközben megnyomom a kávéfőző gombját. Semmi latte, méregerős presszó kell ide.
– Csak meg akarta mutatni, hogy fontos vagyok neki. Minek bántsam? – közli, de én nem vagyok ebben biztos. Bár igen bölcs hozzáállás. A kávé lecsorog, és illata betölti a konyhát.
Mielőtt azonban kitölteném, csengetnek. Egyikünk se mozdul. Akárki is érkezett, nem tudhatja, hogy itthon vagyunk. Pontosabban Gergely, hiszen nem szokása ilyenkor odahaza lebzselni. Jehova tanúi meg errefelé nem akarnak téríteni. Mostanáig. A csengetés után kopogás, majd az érkező a zárt ajtón át bekiabál:
– Csak én vagyok, de nem találtam a kulcsom! Ne állj fel, apuci, megvan! – mondja, én meg gyors mozdulattal ki tudja miért, eltűnök a fürdőszoba ajtaja mögött.
Gergely úgy néz utánam, mintha egy bolondot látna, de én tudom, hogy jobb, ha nem most derül fény a titkunkra. Különben is élvezem, ha senki nem sejt semmit. Ez a kotnyeles csaj pedig elvenni a játék örömét. Így magamra zárom az ajtót, és várok. Bízom benne, hogy nem ér rá hosszú időre, és fogságom se tart sokáig.
Berobban a szobába, és már mondja is a magáét. Esküszöm, tényleg rosszabb, mint egy házsártos feleség.
– Ó! Látom, tényleg nem vagy olyan rosszul! Kávét iszol? Nem túl erős ez neked? – hadarja.
– Nem, Dalma, meg fogok birkózni vele, nem kell aggódnod.
– Olyan furcsa vagy! Azt hittem, jobban megvisel a baleset.
– Most azt veted a szememre, hogy nem jajgatok? Kislányom, aki furcsa, az te vagy! Kérsz te is kávét?
– Nem, tényleg nem akarlak zavarni… Mivel jól vagy… – Itt elhallgat.
– Rendben, akkor kérlek, most hagyj aludni egy keveset. A kórház az kórház, nem bírom, hogy ottani szagot, az embereket és az orvosokat se. Ki kell pihennem a cécót.
– Jól van, csak beszaladok a mosdóba és már itt se vagyok!
Gergely kapcsol. Én is. Baj lesz, ha meglát, bár a táskám is ott maradt a kanapé sarkában, á, nem feltűnő…
– A zár rossz, most nem tudom neked berúgni! Ne haragudj Dalma, de máshol kell pisilned – közli. Én meg azon bosszankodom, hogy van kedve humorizálni.
– Muszáj elmennem! Majd ráfekszem! – mondja a lány.
No, itt a vég, mondom, és gyorsan nekifeszülök belülről az ajtónak. Ő nyomja kívülről, én belülről, és nem moccan semmit, ami számomra azt is jelzi, hogy jó erőben vagyok. Mit tesz a pilátesz?! Szeretném látni az apja arcát, amint döbbenten figyeli az eseményeket. Ha valaki azt mondja nekem egy nappal ezelőtt, hogy egy fürdőben fogok bujkálni, és nem engedem be a tulaj lányát, kiröhögöm. Most azonban nincs erőm a nevetéshez, igyekeznem kell, hogy mihamarabb feladja.
– Tényleg van valami baja! Hívjak neked egy szerelőt? – kérdi, és már nem erőlködik.
Én azonban bent izzadok és szentségelek. Csendben és higgadtan. Menj már el, sorolom, és tényleg elmegy. Ez van, ha valaki titkot őriz…Valamit valamiért, mondogatom, és amint meghallom, hogy csapódik az ajtó, kikukucskálok.
– Szabad-e bejönni betlehemmel? – kérdem vigyorogva, de lihegve, mire mindkettőnkből kirobban a nevetés.
– Ez meleg volt! – mondja Gergely. – De nem kellett volna ezt tenned. Talán ideje lenne felvennünk a kesztyűt a saját gyerekeink ellen.
– Még várjunk! – Sajgó vállam se akarja, de szerelmes szívem se. – Akkor adhatom a kávét?
Mindketten nevetünk és az a legjobb az egészben, hogy valóban azt érezzük, ezek a kis események hoznak közel egymáshoz minket. Azt még nem sejtjük, hogy a napnak itt nincs vége.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
