Azt gondolod, ez amolyan régimódi dolog, hiszen ki olvas már levelet, vagy ír még egyáltalán? Igazad lehet, de én nem bánom. Sosem akartam beállni a sorba, de az élet gyakran alkalmazott némi lökdösést, és észrevétlenül ott találtam magam, ahová nem kívánkoztam: a szeretők sorában.
Istenem, milyen elcsépelt ma már ez, mert szinte mindenki azzá válik, mert az ember unatkozik, nyughatatlan és képtelen számolni a következményekkel. Nem akarja felfogni, hogy az a kevés jó, amit majd kap, nem lesz egyenlő a rosszal, ami szükségszerűen következik. Minden nő, hangsúlyozom, mindegyik, így persze én is, megfogadja, hogy nem lesz szerelmes, mert okos, intelligens és nem akar magának rosszat. Aztán, amikor nyakig ül az érzelmekben, kapálózik, nem érti önmagát. Fel nem foghatja, hogy engedhetett a csábításnak, ami nem is volt tudatos, sőt mi több, biztosan nem volt az. Örömmel és kíváncsisággal indult, gyomorremegéssé alakult, majd egy váratlan pillanatban bekapcsolódott a szív is. A szív a legostobább szervünk, sosem jókor dobog, nem teszi, amit akarunk. Erre, ha itt lennél, azt mondanád, botorság, a szívben nem laknak érzelmek, hisz nem más, mint egy izomköteg, csak a romantikus fantáziákban több. Ebben én nem hiszek. Mi, nők tudjuk, hogy ott fészkel a szeretet, ott növekszik a szerelem legyen az áldott vagy reménytelen.
Negyven voltam, amikor megismertelek. Te harminchat. És nem gondoltuk, hogy ebből az ismeretségből valami más lehet. Együtt dolgoztunk, nevettünk, és ennél több nem is történt, mert sokáig nem vettük észre egymást. A szerelem csak kamaszkorban kezdődik egy szemvillanással, nálunk már a beszélgetés a fontos. Ott nyílunk meg, ott hagyjuk, hogy zárt kapujú várunkat megpróbálja bevenni valaki.
Négy év jutott kettőnknek. Nem értem, miért nem tudlak elfelejteni. Lassan két évvel vagyok, lélegzem utánad, és mégis minden nap arra ébredek, hogy rád gondolok. Vágyom rád, de ne hidd, hogy ez csak testi vágy, bár az sem utolsó. Inkább a közelséged, a hangod, a történeteid hiányoznak. Vagy a közös csendek, amelyek néha többet értek a szavaknál. Hogy jól döntöttünk-e, nem tudom, valószínűleg igen, mert egy családot megbolygatni bűn, felborítani vétek.
Fájdalmas és vicces is egyben azon elmélkedni, miért nincs kettő belőled. Vagy miért nem ismertelek meg előbb? Még akkor, amikor az enyém lehettél volna. Nem, ez ostobaság. Nem akarom most sem, hogy az enyém légy, nem vagy használati tárgy, amely egy ideig működik, majd lejár a szavatossága és azonnal zörögni, kattogni kezd benne valami.
Te te lehettél volna mellettem, az, aki valójában vagy, a magad tökéletlenségével, amit mindig is szeretni fogok. Talán nem lángolva, mindent felperzselve, hanem tudva, hogy jó ez a világ, mert te létezel. Ettől jobbak a reggelek, ettől vagyok én is más. A nap nem ragyog szebben, fénylik az nélkülünk is, amint láthatod. De az én gondolataim szebbek lesznek, mert te voltál, és én emlékezhetek rád. Nem a végére, a kínlódásra, amikor már tudtuk, hogy ideje elszakadni, hanem az első időkre, amelyeket még nem szőtt át a remény. Csak voltunk és lettünk egymásnak. Akkor még mertünk szeretni, adni, ölelni és hinni a pillanatban. Elmúlt, ahogy minden. Milyen elcsépelt közhely, mégis igaz.
Élünk, megvagyunk, tesszük a dolgunkat, és már tudjuk, ebben a világban, utunk nem kereszteződik. Tudjuk, mert lehetetlen.
Én azért még néha meggyújtok egy piros gyertyát, emlékezem rád, mert nem karnyújtásnyira vagy tőlem, és megpróbálom elhinni, hogy elvétve eszedbe jutok egy illatról, egy színről, vagy bármiről, ami nem hagyja, hogy elfelejts.
Elköszönök, Kedvesem, mert muszáj. Nm én akartam így, de az én döntésem már nem számít! Jó utat nélkülem!
Kép forrása: Pinterest
