„Tanúi lehettünk annak, hogy az ember néha milyen erőszakos, és mekkora károkat okozunk egymásnak – nem csak a tetteinkkel, hanem felelőtlen szavainkkal is. Jobbak vagyunk ennél. Muszáj, hogy jobbak legyünk! (…) Akik hozzánk hasonlóan abban a kiváltságban részesülnek, hogy az űrből letekinthetnek a Földre, más nézőpontból látják bolygónkat és lakóit, az embert. Most biztosan tudom – sohasem voltam ennyire biztos benne – hogy muszáj jobbnak lennünk.”
(Scott Kelly)
Nehéz válaszolni a címbeli kérdésre. Ha körbenézünk, és látjuk ismerőseinket, barátainkat, nem beszélve a családunkról, megállapíthatjuk, hogy furcsák vagyunk mi, emberek. Önzők, irigyek és kárörvendők. Csak akkor akarunk megváltozni, ha baj ér bennünket. Akkor fogadkozunk, készítünk terveket, ígérjük meg a lehetetlent, ha az orrunkra koppintanak odafentről.
Alig három év múlt el a Covid óta, amikor azt hittük, hogy majd figyelni fogunk egymásra. Tapsoltunk mindenkit, sajnáltuk az orvosokat, nővéreket, az eladókat, de mára ezt is elfelejtettük. Hatalmas félelemmel vettük tudomásul, hogy milyen veszélyes tud lenni az egyik ember a másikra, és hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk egy vírusnak, egy kormánynak, egy intézménynek. Emlékezzünk vissza, úgy hittük, tisztábbak lesznek majd az utcák, örvendeztünk, hogy Velence csatornáiban halakat láttak, és úgy hittük, hogy mások, jobbak lehetünk.
Ha a történelem eseményeire gondolunk, jusson csak eszünkbe a második nagy világégés, ami nem sokkal az első után következett be. Akik akkor éltek, döbbenten mesélték, hogy szomszédjuk, a legjobb barátjuk hogyan vált szörnyeteggé, amikor kis hatalmat kapott. Azonnal árulók, besúgók születtek, akik más vagyonára ácsingóztak, és nem számított, hogy a zsidó orvos máskor meggyógyította őket, a halálba küldték. De ugyanígy elárulták barátaikat, ha szükségük volt a pozíciójukra, vagy szimplán bosszút álltak valakin.
Ha most egy újabb szörnyűség fenyegetné a világot, és azon belül országunkat, vajon megtörténne mindez ugyanígy? Ki merem jelenteni, hogy igen. Az ember képtelen tanulni a hibáiból. Ideig-óráig megretten, olykor még vissza is hőköl, de legyen bármennyire fejlett technikai szempontból egy társadalom, a lélek nem érte utol. Nem képes rá. A legnagyobb bűnök, a hazugság, gyilkosság, megcsalás, rablás, és az irigység rendre átveszik a hatalmat, és akinek nem jut egy csepp se, az várja a kellő alkalmat.
Azt gondolom, most, amikor Jézusról oly sok szó esik, amikor úgy gondolják sokan, hogy kétezer éve meghalt a világ bűneiért, hogy az emberiség rosszabb, mint valaha. Még önzőbb, irigyebb, számítóbb, mint egykoron, de adja isten, hogy tévedjek. Legyek csak negatív és pesszimista, bánom is én. Csak lenne más az ember, mint ezer és ezer éve. De mintha a lelke, a viselkedése és az érzelmei megragadtak volna azokban az időkben, amelyekről a Biblia is lesújtóan tesz említést.
Vajon miért maradt a lélek a posványban? Tisztelet a kivételnek. Ezt mondjuk mindig, de kivételnek lenni erőt és bátorságot jelent. Ma viszont ez nem érték, csak a külsőségek, amelyeket pénzzel meg lehet vásárolni. Pedig ha megbetegszünk, ha kiszolgáltatottá válunk, azonnal rájövünk, milyen esendő és gyenge az ember. Miért hisszük, hogy bennünket nem érhet baj, nem szorulunk rá senkire, és nem öregszünk meg? Nem a történésektől kellene félni, nem attól, hogy múlik az idő, hanem embernek kellene maradni akkor is, ha nincs baj, ha nem Isten fiára emlékezünk, aki hajlandó volt meghalni a világ bűneiért. Az élet úgy tudjuk, egyszeri és megismételhetetlen. Még akkor is, ha létezik lélekvándorlás. Ebben a testben, ezzel a lélekkel csak egyszer vagyunk jelen a Földön. Nem érné meg egy kicsit jobbnak, önzetlenebbnek lenni?
Valószínűleg nem, mert csak törtetünk és átgázolunk másokon. Az ÉN mindennél fontosabb. A MI-nél ezerszer. Sajnos.
Kép forrása: Pinterest
