Nem szeretett egyedül utazni. Ha jól meggondolom igazán még sohasem utazott egyedül. Mindig akadt egy épp aktuális férfi vagy barátnő, kolléga, de hogy egyedül nekivágott volna a világnak az nem szerepelt a tervei között.
Ahogyan sok minden más sem szerepelt a tervei között azok közül, amik az elmúlt 35 évben megtörténtek. Volt ott például pár válás (erre most Lili biztos írt volna egy fél mondatat a “pár válás” többértelműségéről, ezért az egyéni stílusáért alkalmazták többek között a lapnál), de volt sok elfecsérelt év nagyobbnál-nagyobb tévedésekre hol munkában, hol férfiakban, és tavaly volt egy tavasz, amikor két, igazinak tűnő barátnak mondott végleg búcsút. Az egyikük meghalt, a másik csak Lili szemében. Máig sem tudja, hogy melyik a jobb. De hogy a tervei között mindez nem szerepelt, az biztos.
Mint ahogy Amszterdam sem. Akkor már évek óta dolgozott egy jól menő női magazinnál, ahol többnyire híres és példaértékű életet élő nők biográfiáiból szemezgetett és vont le belőlük az élet egészére vonatkozó örökérvényű igazságokat, amikor felkérték, hogy utazzon el Amszterdamba. A szponzor minden költséget megtérít – persze nem pontosították előre, hogy a piros lámpás negyedben és a coffee shop-okban vásárolt árukra is érvényes-e a nagyvonalúság. Lili őszintén remélte, hogy igen. Ha a vacsorához a bort el lehet számolni, akkor a space cake-et desszertként vajon miért ne lehetne?
A szponzor csak annyit kért, hogy a készülő cikkben néhányszor említsék meg a nevét, a gyárat, és essen néhány szó ennek az alkoholfajtának a kultúrájáról. Egyébként ez Amszterdamban adja is magát, hiszen a víz szennyezettsége miatt már Rembrandt korában is inkább sört ittak az emberek víz helyett, ami pontosan mutatja, hogy a hollandokban mindig volt egy enyhe spiccesség, ami elviselhetővé tette a tengeri életet és az időjárást. Egyébként egy magyarázat arra is, hogy miért dől az összes ház Amszterdamban. Vannak, akik az össze-vissza építkezéssel magyarázzák, de Lili a második nap után egészen biztos volt benne, hogy az állandó enyhe részegség volt az oka.
Rembrandt háza volt az első nap látványossága, ami kifejezetten izgalmas a sok értéktelen holmival, amit a nagy festő felhalmozott. Vannak ott korallok, kitömött állatok, edények és elképesztő mennyiségű rajz, más-más mesterektől.
Szerette látni a “Rembrandt-manufaktúrát” is, ahol a kis festőtanoncok zsinórban festettek Rembrandt stílusában, amit aztán – Lili meggyőződése szerint – a nagy mester jó áron saját festményként eladott.
A legérdekesebb, ahol hosszú perceket időzött mégis az ágyak voltak. “Tudták – írja majd az úti beszámolójában – , hogy Rembrandt és felesége egy szekrényben aludtak?” Mert a felül és 3 oldalán tömör fa ágy-kabin valóban olyan érzetet keltett, mintha egy szekrényben ágyaztak volna meg. De ami a legszembetűnőbb volt, hogy az egész ágy nagyon rövid, amiben egészen biztosan nem fér el hosszában egy meglett férfi, különösen akkor nem ha holland, akik tudvalevően a legmagasabb emberek a világon.
“Ha engem kérdeznek, akkor a legsármosabb nép egyike is, a kifogástalan öltönyeikben, lazán megkötött sáljaikban, fél kézzel egy biciklin egyensúlyozva telefonálva.”
Lilinek már megvolt pár sor, ami mindenképp benne lesz a cikkben, ezeket menet közben beleírta a kedvenc noteszébe, amit nemrég kapott az exétől. Nem volt az a tárgyakkal temetős fajta, előszeretettel tartott meg mindent, amit az exektől kapott. Etekintetben Gábor Zsazsa mondása lebegett a szeme előtt, ami nagyjából arról szólj, hogy soha nem haragudhatott meg annyira egyik férjére sem, hogy bármelyiknek is visszaadta volna a gyémántgyűrűt. Lili noteszt kapott. Gyűrűt soha. Ebben is különbözött Zsazsától.
Ülve aludtak. Mármint Rembrandt és neje, és még sok millióan akkoriba, mert féltek, hogy álmukban fejükbe száll a vér, és ettől meghalnak.
Biztos a holland hagyomány – gondolta Lili – amikor végre elfoglalhatta a szállodai szobáját. Életében először aludt “single room”-ban, amiben valóban csak egy egyszemélyes ágy volt, ami körülbelül olyan kicsi volt, hogy a szomszéd 14 éves fiú, aki két fejjel volt nála magasabb, már biztosan lelógott volna róla, ő viszont csodálatosan gyakorolhatta a holland ülve-alvást. “Single room”… úgy érezte van ebben valami nyomorúságos, hogy még itt, két óra repülőútnyi távolságban is figyelmezteti az élet “Be-be-beeee….szingli vagy”.
Ebédre steak-et evett, vagy ez, vagy a jól átsütött hamburger volt a szokásos utazós ebéd, tapasztalata szerint ezekben lehetett a legkevésbé csalódni. Mint ahogy a Van Gogh Múzeumban sem vagy a véletlenül megtalált Banksy és Dali kiállításban sem. Azt valahogy ösztönösen sejtette, hogy a hollandok páratlanul értenek a kiállításokhoz.
Az 5 emeletnyi Van Gogh gyűjtemény teljesen lenyűgözte. Olyan alázattal nyúltak a műveihez a kiállítók, amilyen alázattal a félfülű mester közeledett a festészethez. Az első teremben még hangosan “fcking”-oló 16 év körüli olasz turisták a harmadik teremben már csöndesen beszélgettek, és a Van Gogh barátait bemutatóban kifejezett érdeklődéssel olvasták a feliratokat. A múzeumban Lilit mégsem a megszámlálhatatlan festmény, a részletgazdag tájékoztató táblák, az interaktív kiegészítők nyűgözték le, hanem önmaga. Önmagára csodálkozott rá, amikor a röpke két és fél órás képnézegetés után egyedül beült a múzeum éttermébe, és megebédelt. Egyedül, ahogyan még soha életében. Valahogy arra tanították, hogy egy nő nem ül be egy étterembe egyedül? Mert milyen dolog az?
És csodás dolog volt, figyelembe véve, hogy rajta kívül még vagy tízen ültek egyedül. Vett egy holland palacsintát – amire külön felhívták a figyelmét, hogy feltétlenül kóstolja meg – egy narancslevet, egy sajttortát (biztos, ami biztos, mi van, ha a palacsinta mégsem finom) és egy kávét. Az elmaradhatatlan espresso machiato. Vett egy albumot a shop-ban, és ebéd közben felidézte a rengeteg képet, amiket alig pár perce még élőben csodálhatott. Aki nem rabja a festészetnek, annak tényleg nehéz lenne elmagyarázni, mi a különbség valóban ott állni a Mona Lisa előtt, vagy bármelyik Monet előtt, akit Lili kifejezetten imádott, vagy csak megnézni egy albumban. Az egyik maga a mű, a másik már csak egy értelmezése a sok közül. Ha a képet nézed, akkor csak te vagy és a kép, nem ékelődik közétek egy fotós, aki akaratlanul is ott áll majd a kép és közötted.
Lili ezeket a sorokat is feljegyezte, ki tudja mikor lesz rá szüksége majd. És ebben a csodás városban, ebben az étteremben abban az albumban, a megannyi önarcképen Van Gogh száját kezdte kutatni. Ami hol az egyik sarkában felfelé kanyarodik, hol egyre több rajta a ránc, hol talán kiszáradt kicsit a napraforgók festése közben. Szándékosan nem figyelt a fülére többé.
Felnézett. Vele szemben egy középkorú, egyetemi tanár kinézetű holland férfi ült, és jegyzetelt valamit a kis Moleskine noteszába, valószínűleg ezen az egyébként lehetetlen nyelven. Lilinek eszébe jutott, hogy amikor néhány nappal ezelőtt először hallotta a repülő kapitányának szájából hollandul köszönteni az utasokat, elnevette magát. “Ilyen nyelv márpedig nincs!” Észre sem vette, hogy Van Gogh szájáról átvándorolt a tekintette az egyetemi tanár szájára, ami most elmosolyodott.
A palacsinta mennyei volt, ahogy a sajttorta is első osztályú. Nézte a házakat, a kiállításon részt vevő embereket, nézte a napsütötte parkot, ahol kutyák rohangáltak, és a gazdikat, akik a kutyák után rohangáltak, és már tudta, miről fog szólni az útibeszámoló. Furcsa dolog az utazás, mindig felerősít mindent. Párok, barátok egy-egy utazás során szoktak végérvényesen egymásba szeretni vagy örökre szakítani. De ha egyedül utazol, önmagaddal kell megbékélned. Lehet vitatkozni, lehetnek kétségeink, feszegethetjük a határainkat, de végül mégiscsak meg kell érteni magunkkal ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Minden értelemben.
Ahogy ült ott a napsütésben már tudta, hogy előbb-utóbb meg fogja szeretni magát.
fotó: Pinterest
