A sorozat előző részeit itt olvashatod
A telihold fehér fénye pont az arcomba világított. Morogva felkeltem és behúztam a függönyt. Nem mintha a tegnap este után lett volna egy szemernyi esélyem is mély álomba zuhanni. Az agyam lázasan kattogott, az ajkai szinte még mindig bizseregtek a számon.
Mégis mi a franc történt tegnap? Miért éppen én? Fogadást kötött valakivel? Anyakomplexusos? Ez sok mindent megmagyarázna. Mégsem „csak” 4-5 évvel vagyok idősebb nála… A mennyekben kellett volna, hogy érezzem magam, ehelyett kétségek hada zúdult rám. Jobb, ha nem élem bele magam ebbe az egészbe. Nála sokkal idősebb férfiak sem tudják, mit akarnak. Na, nem mintha nekem halvány fogalmam is lenne arról, mi a fene folyik a fejemben.
Egyáltalán nekem hogy tetszhet valaki, aki jóformán a fiam is lehetne? Negyvenes-ötvenes férfiakkal kéne találkozgatnom, ez az egész valahogy így nem helyes. És ha józan ésszel végiggondolom, közös jövőnk pedig végképp nem lehetne. Tessék, szinte már az esküvőnket tervezgetem. Javíthatatlan álmodozó vagyok.
Fogalmam sincs, mikorra sikerült lehunynom a szemem, de reggel éreztem, hogy 2-3 óránál többet nem alhattam. Tíz perc szenvedés után sikerült valahogy kikászálódnom a konyhába. Remegő kezekkel nyúltam a kotyogósért. Még a levegőt is nehezen vettem. Sosem kezeltem könnyen a reggeleket, de a kialvatlanság pláne elvágta a napomat. Pedig ez ma luxus. Ma gyönyörűnek kell lennem.
Kihajoltam, hogy megnézzem magam az előszobában álló tükörre. Mint aki épp túlélt egy ketrecharcot. A ráncaim mélyebben barázdáltak voltak, mint valaha, oroszlánsörény hajam a szélrózsa minden irányában állt. Itt már csak a csoda segíthet vagy egy stylist, aki nem szívbajos.
Szerencsére a kávé elhessegette a rossz gondolataimat. Minden egyes hörpintéssel egy korty élet tért vissza belém és éreztem, ahogy az erő szép lassan visszacsorog az ereimbe. Fél órával később már egy csinos nő nézett vissza rám. Nem is rossz…
A villamoson aztán még jobban felébresztett a jó öreg idegeskedés.
Két felszálló srácra is az hittem, hogy Barnabás – ez van, ha megállás nélkül egyvalaki jár az eszedben.
A megállók kíméletlenül fogytak, én meg legszívesebben csak hazamentem volna jól kialudni magam. Mégis mit gondoltam? Nemcsak hogy fiatalabb, de kollégák is leszünk! Semmi kedvem azt hallgatni, hogyan pusmognak a többiek a hátam mögött. Ha pedig 1-2 hónapig „járunk”, aztán eldob, mint egy követ… bele sem mertem gondolni. Túlságosan is sebezhető vagyok én ehhez.
Vettem egy mély levegőt, majd lecsippantottam a kártyámat az iroda ajtaja előtt. Mi fog várni odabent? A többiek tudják már? Csak éljem túl ezt a napot valahogy, aztán irány haza, vissza a dupla takaró alá! Igen, ezt fogom tenni! Takaréklángon végigviszem valahogy ezt a nyolc órát is!
Az undok, szürke forgószékem már várt rám. Unottan odaköszöntem a munkatársaknak, de a szemem mindeközben vadul cikázott az irodában. Sehol nem láttam Barnabást. Pedig én is késtem két percet, már itt kéne lennie. Gondterhelten bekapcsoltam a számítógépet.
– Az új fiú? – kérdeztem a szomszédomat a létező legközönyösebb hangon.
– Gondolom elijesztette a sok értetlenkedő Marika néni a vonal túlsó végén – mondta, majd jót nevetett a saját viccén. Örültem, hogy Béla ül mellettem. Mindig felvidított a fanyar humorával. – De az is lehet, hogy rájött, itt tényleg dolgozni kell. – tette hozzá.
Mégis hol lehet? Miért nem jött be? Miattam? Édes Istenem, még a számát sem tudom!
Folytatása következik
