Móric, aki szerette, ha szimplán Mórnak szólítják, de ezt sehogyan se tudta elérni, enyhe gyomorremegéssel közeledett a Rose felé. Attól tartott, hogy mindenki látja rajta, hogy fél, ezért még inkább nyakába húzta vállait és remélte, hogy vékony szövetkabátja alatt nem látszik, hogy a lába is remeg. Már-már nevetségesnek tűnt ez a fajta izgalom, de azt is pontosan tudta, hogy a szerelem, vagy ahhoz hasonló érzések kavalkádja ilyesféle tünetekkel jár. Azzal is tisztában volt, hogy hogy a lélek igen csalfa, hagyja, hogy az ember akárhány évével is elhiggye, vár rá még valami szép. Még véletlenül se akar együtt öregedni a testével, ami hol jó, hol meg rossz érzéseket gerjeszt benne.
Ha Magdára gondolt, hirtelen kamaszfiú lett belőle, aki kezét-lábát tördelte, ha meglátta azt a lányt, aki álmatlan éjszakákat okozott neki. Tényleg nehéz volt nem úgy gondolni magára, mint egy szánalmas özvegyre, aki nem sokat remél az élettől. Időnként sikerült összekapnia magát, olyankor még el merte hinni, hogy nem zárult le az élete felesége halálával. Épp egy ilyen időszakban látta meg ezt a nőt, és hagyta, hogy szíve néhány ütemet kihagyva dobogjon, amikor virágot vásárolt nála. Olykor úgy tűnt, a virág csak ürügy, és most kapóra is jött neki a fiatal lány kotnyeleskedése. Tény, hogy soha nem volt egy olyan férfi, aki kibeszélte a tehénből a borjút, ám pipogya se. Kivéve aznap, ahogy közeledett a virágüzlet felé.
Azonnal feltűnt neki, hogy odabent sötét van, és lenyomva a kilincset, tapasztalta, hogy zárt ajtó fogadja. Ez merőben új volt számára, hiszen ilyesféle kudarcra nem számított. Mi történhetett? Vajon Magda miért nem szólt neki, ha nem ért rá vagy meggondolta magát? Elfintorodott, de hamar eszébe jutott, hogy ostoba módon nem kérte el a számát és a sajátját se adta meg. Tanácstalanul körbepillantott, de nem látott senkit, akitől megkérdezhette volna, vajon tud-e a Rose-ról valamit, de csak a távolban felhangzó mentőautó volt, ami visszazökkentette a töprengésből.
Tehát visszautasították? Ha ez nem így lett volna, Magda bizonyára hagy egy cetlit az ajtón, vagy üzen valakivel, ám se egyik, se másik nem történt. Még a fekete ruhás lány sem volt odabent, tőle még megkérdezhette volna. Ennek valószínűleg így kellett történnie, vonta le a tanulságot, és sarkon fordult. Határozott léptekkel, szinte futva távolodott a helytől, ahol újabb csalódás érte. Úgy döntött, a kiállítást azonban nem hagyja ki. Ha már meg akarta nézni, akkor meg is nézi, és ha Magdának nem volt kedve, attól még neki lehet.
A hatalmas üvegablakokkal tarkított épület előtt újra meg újra megcsodálta az aranyban úszó plakátot, és mosolyogva nyugtázta: ebben a században is akadnak tehetséges emberek, nem mindenki felszínes és üres. Milyen gyönyörű ez a kislány, gondolta, ahogy rápillantott. A jóisten bizonyára vidám kedvében lehetett, amikor őt teremtette, mert szépséget és tehetséget egyaránt adott neki. Most sajnálta először, hogy nekik nem született gyerekük. Sokáig halogatták, majd a felesége beteg lett. Flóra, a bátor, a kedves és odaadó, nem ajándékozhatta meg házasságukat egy gyönyörű lánykával.
Az egymásba nyíló termekben nem voltak sokan, így kényelmesen tudott nézelődni, és ha nem nyomasztotta volna az elszalasztott lehetőség gondolata, talán még jobban tetszettek volna neki a festmények. Pedig igazán Magdának való volt mind. Ragyogó pirosak, sárgák, aranyak olvadtak egybe, és nőttek ki belőlük virágok, sejtelmes női arcok vagy épp madarak és lovak. Elmerülve állt abban a különleges világban, és belefeledkezett egyikbe-másikba, amikor váratlanul valaki megérintette a karját.
– Bocsánat! Bíztam benne, hogy itt lesz! – lihegte Magda csillogó szemmel.
– Itt is vagyok! – nevette el magát Móric. – És álmomban nem gondoltam, hogy ma még találkozunk.
– Sajnálom, de nem volt időm üzenni. Az alkalmazottam barátjával kis híján tragédia történt, el kellett rohannunk. – Magda még mindig szaporán vette a levegőt, de látszott rajta, hogy kezd megnyugodni.
– Én meg azt hittem, szimplán lerázott.
– Szégyellje magát! – csóválta meg a fejét a nő. – Hogy hihette, hogy gyáva vagyok?
– Tulajdonképpen nem is gondoltam erre, inkább az járt a fejemben, hogy meggondolta magát és a könnyebb utat választotta.
– Ugyanaz… Tudja, ez nem a legkedvezőbb kép rólam…– kacagott Magda. – Cserébe egyezzünk meg, hogy tegeződni fogunk, mert már megkaptam, hogy régimódi vagyok ezzel a magázódással. Rena nem kímél, ha nevelni akar.
– Akkor Magda, legyen így! A nevem Móric, bár a Mórt jobban szeretem, de nem áll rá az emberek szája.
– Örvendek! Én maradjak csak Magda, és kérlek, mutass meg itt nekem minden képet, amiről úgy érezted, illik hozzám.
Móric elmosolyodott. Ez az egész egyenlő volt egy kellemes álommal, ami épp elalvás után kezdődik, és szerette volna, ha sose ébred fel belőle. Vajon van-e szerelem első találkozásra is, nemcsak első látásra? Mert ha van, akkor ő azonnal belebizsergett annak gondolatába, hogy ez a nő egyszer a társa lehet.
– Gyere, megmutatom neked a legszebbet! – fogta meg a nő karját, aki épp akkor bújt ki a kabátjából. – Istenem, de figyelmetlen vagyok, nem kérdeztem meg, hogy jól van-e az a barát, aki miatt eltűntetek!
– Igen, úgy gondolom, de otthagytam Renát a kórházban, úgy éreztem, muszáj egyedül lennie. De majd később felhívom… A fiúnak szénmonoxid mérgezése volt, bízom benne, hogy nem lesz rosszabbul.
– Hatalmas szerencséje volt, ha időben rátaláltak, mert nagyon alattomos az a gáz.
Magda bólintott. Erre még nem is gondolt. Vajon ki ért oda időben? Mivel nem ismerte a srácot, úgy hitte, a szomszédok véletlenül betoppantak vagy egy barát esetleg. Végignézett a férfin és elámult azon, milyen elegáns. Mindig valami különös sárm lengte körül, ami abból is fakadt, hogy ruházata sose kétfillérbe került. Akkor jött rá, hogy semmit nem tud róla. Csak annyit, hogy magas, szomorkás és elveszítette a feleségét. Egy dologban biztos volt: különös örömöt érzett a közelében. Ez olyan öröm volt, amit csak egy bontakozó, de még sejtelmes ködbe takarózó szerelem nyújt, hisz nem tudni, hogy el akarja-e ragadni a közeledőt, vagy hagyja, hogy kisétáljon belőle.
– Nézd! – mutatott az egyik óriási festményre. – Adva van egy fiatal lány, aki nyomogathatná a telefonját egész nap, vagy shoppingolhatna, erre megfesti a Varázslatos körforgást!
– Ez csodálatos! Micsoda különleges látásmódja van ennek az ifjú hölgynek! – felelte Magda őszinte csodálattal.
Isten némelyeknek igen sokat, másoknak meg mennyire keveset, gondolta cseppnyi keserűséggel. Móric érintése nagyon jólesett neki, és ekkor tudatosult benne, hogy nagyon nagyon régen érintették már úgy, hogy érezhesse, nőből van. Tekintete megsimogatta a férfi arcélét, és legszívesebben megkérte volna, hogy ölelje át, hadd érezze, nem álmodik. Mégse tette.
– Te jóságos ég! El se hiszem, hogy te vagy! – kiáltott fel valaki ekkor, és úgy rohant Móric felé, hogy attól lehetett tartani, képtelen lesz fékezni és letarolja. A férfi kigúvadt szemmel bámult a nagy hanggal feléje robogó nőre, aki pontosan úgy nézett ki, mint Flóra. A haja, a termete, még a mozgása is ugyanaz volt.
– Ez nem lehet igaz! – suttogta. – Flóra?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
