Móric keserű szájízzel hagyta el belvárosi kávézót, ami az esti fényekben egészen úgy festett, mint egy titkos párizsi búvóhely a tizenötödik kerületben. Pár órával előbb még úgy hitte, talán része lehet valami egészen kellemes élményben, olyanban, amiben felesége elvesztése óta egyszer sem. Magányos volt, és sokat gondolkodott a sorson, főleg arra kereste a választ, hogy miként lehet az, hogy egyesek tökéletesen boldog életet kapnak, történjék bármi is, kikeverednek a rosszból, míg mások megbetegszenek és elmennek. A külvilág azt mondja, feladják a harcot. Mindig is gyűlölte ezt a kifejezést, mert meg volt róla győződve, hogy soha senki nem akar meghalni, maximum egy-egy keserves pillanatban, de a halál annyira ijesztő és titokzatos, hogy földi ember nem siethet a karjaiba. Valószínűleg a szenvedés nyitja meg a hozzá vezető utat, ahogy Flórának is, aki az utolsó napokban már keveset volt magánál, amit ő nem is bánt, tudva, hogy nem fáj neki semmi. Legalábbis az orvosok ezt állították. Ám most, mint egy végrehajtó a pokolból, megjelent ez a nő, és bosszút akar állni valamiért, amin nem változtathat.
Messze lakott a belvárostól, amit most az egyszer nem bánt, mert a közel egyórás séta segített neki helyretenni a gondolatait. Kabátja zsebében ott lapult a napló, amit egyáltalán nem akart elolvasni. Nem látta értelmét. Miért fájdítsa szívét elmúlt dolgokkal, hiszen az is nagyon messze van már tőle, ami a lapokon lehet, és írójától se tudja megkérdezni, megbánta-e, ha valóban megcsalta, vagy hogy őt választotta, nem a másikat.
Az ilyen kérdéseknek amúgy sincs semmi értelme, mert az érzések tünékenyek, és ha egy könyvbe vésődnek, azzal még nem válnak örökké, hiszen a napló, ahogy a neve is mondja, egy nap, vagy egy másik nap történéseit rejti, de ahhoz, hogy megfejtsünk egy embert, nem elég tudni, mit érzett egy adott pillanatban.
Az esti csendben elsuhant mellette egy-egy autó, majd a köd puha fátyolként ráült a városra. Lépéseinek koppanása visszahangzott a kacskaringós utca tégláin, amikor befordult a hazafelé vezető párszáz méterre. Ekkor tűnt fel neki, hogy valaki követi. Hogy mióta jött utána, nem tudta megmondani, de az biztos, hogy az illető nem lassított, nem gyorsított, pontosan olyan tempóban haladt, hogy a köztük lévő tíz méter ne csökkenjen. Kicsit meglepődött ezen a felismerésen, de nem ijedt meg. Tulajdonképpen semmi nem volt nála, amit elvehetnének, kivéve az életét. Úgy döntött, mégis sietősre veszi a lépteit, mire feltűnt neki, hogy a mögötte jövő is hasonlóképpen tesz. Már egészen közel volt a társasház bejáratához, ahol lakott, amikor váratlanul megfordult. Az idegen annyira meglepődött, hogy megállt.
– Segíthetek? – kérdezte tőle, közben alaposan végigmérte, ha netán szüksége lenne a későbbiekben egy pontos személyleírásra. Sötét dzseki, sötét nadrág…Ennyi látszott belőle. Még az arca is árnyékban maradt.
– Úgy hiszem, igen, ha maga Pataki Móric! – hangzott a meglepő felelet. Tehát nem a kirablásáról van szó, futott át azonnal a fején, azt nem név szerint szokták tenni, vagy nem ilyen kimérten és zsebre tett kézzel.
– Igen, én vagyok. Velem akar beszélni? – kérdezte óvatosan.
– Kérnék egy fél órát, ha nem bánja.
– Maga valamiféle ügynök és életbiztosítást akar rám sózni?
– Nem, a volt felesége barátja vagyok, és volna valami, amiről szeretném, ha tudna.
Ennél döbbenetesebb dolgot nem mondhatott volna senki Móricnak a nap végeztével. Először is megjelent Zsizsi a meséjével, most meg ez az idegen azzal, hogy Flóra barátja. Mi folyik itt? Az egész nem lehetett véletlen, hiszen évek múltak el neje halála óta, és soha senki nem emlegette már, mert megszakított minden kapcsolatot azokkal, akik ismerték, hogy ne kelljen róla beszélnie, vagy ne érezzék magukat kínosan az ő elhúzódó gyásza miatt.
– Az én feleségemnek nemigen voltak barátai. Ismertem őt, mindenhová együtt jártunk, együtt utaztunk el. Mit akar tőlem most?
– Nem beszélhetnénk meg ezt egy kevésbé hűvös helyen? – kérdezte a magas, vékony dzsekibe bújt alak, aki kezét továbbra se vette ki a zsebéből.
– Én nem akarok senkivel a volt nejemről csevegni. Még a nevét se tudom, eszemben sincs időt pazarolni magára, mert Flóra emlékével jön.
– Valóban? Nem hiszem el, hogy nem hallotta a nevem. Mondjuk lehetséges, elvégre a feleségek nem szokták emlegetni a szeretőjüket, akiknek valaha gyereket szültek…
Móric elnevette magát. Annyira hihetetlen és ostoba volt ez az állítás, hogy nem tudott másképp reagálni. Flóra terhes volt és ő nem vette észre? Ez aztán a földi csoda! A szülés meg pláne, gondolta egyre vidámabban.
– Köszönöm az információt, de legyen maga bárki, engem nem érdekel. Ha a feleségem szeretője volt, az sem. Egészségére! Kár, hogy akkor nem került elő, amikor a halálos ágyán feküdt. És a gyereke el se búcsúzott volna? Ezt nem gondolhatja komolyan.
A másik szája idegesen megrándult. Megrázkódott a hidegtől, majd enyhén megcsóválta a fejét.
– Mond magának valamit az a név, hogy Bátorffy Tamás? Ha nem, akkor szíves örömest felvilágosítom egy megfelelő alkalommal. A viszontlátásra! – kiáltotta dühösen, és olyan gyorsan megfordult, hogy Mór egy nyikkanás nélkül bámulhatott távolodó sziluettje után.
Bátorffy Tamás, ízlelgette a nevet, de semmi nem rémlett neki. Kulcsa után nyúlt, majd kinyitotta a bejárati ajtót, mert a számzáras nyitó napok óta nem működött rendesen, és a szerelő hiába ígérte, nem érkezett meg bokros teendőire hivatkozva mentségül. Ahogy lendületes léptekkel felkaptatott a másodikra, a fordulónál kiesett a zsebéből a napló. Már tudta, hogy muszáj elolvasnia, hiszen a furcsaságok sorát másképpen nem tudja megfejteni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
