A temető ezen a decemberi napon épp olyan volt, mint máskor. Üres és rideg. A délelőtti nyirkos hidegben senkinek nem jutott eszébe halottait látogatni, főleg, mert a szél időnként oly mértékben feltámadt, hogy a hőérzetet, ami különben sem volt magas, jelentős mértékben csökkentette. Magda fázósan húzta össze magán meleg szövetkabátját, de nem sokat ért. Már bánta, hogy a sálját az üzletben hagyta. Amikor megállt a rácsos kapu előtt, inába szállt a bátorsága. Amekkora elánnal vágott neki a találkozásnak, most éppen akkora gyávasággal készült meghátrálni. Azt se tudta, mit akar tulajdonképpen. Vajon tényleg érdekli a férfi, vagy csak bebeszéli magának, mert így végre történik valami az életében? Ebbe a gondolatba beleborzongott, mert gyalázatosan csúnya volt azt feltételeznie, hogy ok nélkül szaladgál egy majdnem idegen után.
– Hát maga mi a rossebet csinál itt ilyenkor? – szólalt meg a gondnok, akinek minden arra járóra kiterjedt a figyelme.
– Magam sem tudom! – felelte az igazsághoz híven.
– A temető nem arra való, hogy hetente kijárjanak ide az emberek! – mondta az őszes férfi olyan bölcsességgel, hogy azt várta volna az ember, hogy menten életvezetési tanácsokat is nyújt a tévelygőknek.
– Ez azért elég furcsa a maga szájából! – Magda megrázkódott. A kioktatás bár járt némi igazsággal, erősen túlzónak tűnt.
– Tudom, amit tudok. Akik elmentek, nem jönnek vissza! Mi a fenének jönnek folyton beszélni a virágoknak vagy a köveknek? Ők, ha megengedi, már rég nincsenek odalent.
– Akkor hol vannak?
– Erre tőlem várja a választ? Azt mondja meg nekem, mi lett a kutyával?
– Billy jól van! Velem lakik, hálás kis jószág.
– Ostoba nevet választott neki, de már mindegy. A lényegen nem változtat.
Az asszony megcsóválta a fejét. A gondnok kinyúlt kardigánjában, vastag kordnadrágjában, amelynek egyik szára fel volt hajtva, a másik nem, messze nem úgy festett, mint az az ember, akitől könnyen elfogadná az ember a bírálatot, mégse akart vitatkozni vele. Mi köze hozzá, hogyan nevezte el?
– No, rászánja magát, hogy meglátogassa a férjét? – szólalt meg újra a másik. – Ne duzzogjon, nem vagyok én szívtelen ember, csak nem bírom nézni, ha sokáig gyászolnak. Ugyan mi végre lenne az jó? Csak tönkremennek bele.
– Néha muszáj.
– Nem hinném, de legtöbben akkor érzik magukat élőnek, ha emlékezni tudnak még azokra, akik meghaltak. Menjen, nem tartom fel, magán kívül talál még egy bolondot a kertben. Ő se tud mit kezdeni a démonjaival.
Magda erre felkapta a fejét. Tehát Móric még itt van. Akármennyire fázott, ez a gondolat azonnal felmelegítette.
– Köszönöm, majd igyekszem ritkábban jönni! – mosolyodott el. – Maga meg ne álldogáljon itt tovább, mert még megfázik.
– Igaza van. A kutyát simogassa meg a nevemben. No, akkor jó napot!
A nő csak bólintott, és lábai már vitték is előre. Sejtelme se volt, merre lehet Móric azon a hatalmas területen, főleg, mert a tuják és fenyők takarásában igen jól el lehetett bújni, még akkor is, ha minden más üres és kopár volt. Határozott léptekkel és át nem gondolt mondanivalóval elindult megkeresni, miközben az járt a fejében, hogy a temető nem a dolgok tisztázásának vagy az újrakezdésnek a helyszíne. A temető a vég, amikor le kell zárni a jót is, rosszat is. A széles főúton tempósan szedve lábát, és valóban nem látott sehol senkit. A szél fel-felkapott pár száraz kórót, azzal játszadozott, de már nem világítottak a mécsesek, amelyeket a megemlékezésre hoztak. A holtak, ha ott voltak, mélyen aludtak. Elhaladt a szoborcsarnok mellett, amit csak a helyiek hívtak így, és bekanyarodott a háborús emlékhelyek felé, amikor az egyik sírkő takarásában meglátta a férfit. Nem kellett szólnia, mert épp akkor fordult meg, és egyenesen rábámult.
Intett neki, mire ő elmosolyodott.
– Kijöttél a férjedhez? – kérdezte Móric szomorkás arckifejezéssel.
– Nem, hozzád jöttem – felelte és szemérmesen elmosolyodott.
Mint egy szűzlány az első randi előtt, morogta mérgesen, és bár nevetségesnek tűnt, mint minden komoly érzelem egy bizonyos kor után, pontosan ezt érezte. A szíve erősen vert, és abban a vad kolompolásban, amit szerencsére csak ő hallott, nem tudott mást gondolni, csak azt, hogy ez az érzés rendben van. Nem szégyelli és tagadni se akarja tovább. Viszont ideje tisztázni, milyen ember is, akibe beleszeretett.
– Hozzám? Miért? – Móric hangjában nem volt igazi meglepetés, inkább csodálkozott, hiszen nem sokkal előbb még azt mondta neki Magda, hogy nem akar vele lenni.
– Úgy gondolom, le kell ülnünk beszélgetni, mert rajtunk kívül senki más nem tudja tisztázni a helyzetet. Nem ismerlek, de sok dolgot hallottam rólad. Ezek nem mind kellemesek. Bevallom, megijedtem.
– Magadtól vagy tőlem?
– Mindkettőnktől. Bár magamat nem féltem, annál inkább téged. – Ahogy ezt kimondta, a szél megmarkolt egy száraz csokrot, és úgy dobta pár méterrel arrébb egy sír tetejére, mintha, csak játszadozni támadt volna kedve.
– Menjünk innen! – lépett közelebb a férfi. – Nem jó hely ez. Hideg is van.
– A temető nem az újrakezdés helye – bukott ki belőle, és majdnem elnevette magát, amiért ráragadt a gondnok hétköznapi bölcselkedése.
– Látom, neked is sikerült leckét venned az öregtől! – Móric elnevette magát. – Engem se kímél, de szerintem ez tartja benne a lelket. Menjünk, mielőtt átfagyunk. Ha nem bánod, hozzám. Ígérem, nem vagyok se gyilkos, se szatír. Csak meleg van nálam és jó teával szolgálhatok.
– Benne vagyok.
– Még elintézek egy telefont, mert megállás nélkül rezeg a zsebemben, és indulhatunk. Jó?
– Előre megyek.
– Köszönöm. És Magda, bízz bennem! Bízz a megérzéseidben!
Nem válaszolt. Móric, aki verte a feleségét…Ezt mondta Zsizsi. Ki tudja, mi rejlik a szolid, csendes külső mögött? Bárki is, most meg akarja tudni, mert zakatoló szíve nem hagyja nyugodni. Aminek meg kell történnie, az megtörténik…
Sietős léptekkel elhagyta a kertet, még a gondnok lakása felé intett, bár nem látta, figyeli-e őt, mégis biztos volt benne, hogy igen. A szél egészen elcsendesedett, és nap folyamán először váratlanul előbújt felhők mögül némi fénysugár. Az utca megszínesedett. Móric úgy ért mögé, hogy nem is hallotta. Finoman megérintette a vállát és intett neki, hogy hagyja a kocsit, gyalog mennek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
